Végre nem akartak valami borzalmas címmel riogatni minket ( Computer szerelem és tsai ), ettől függetlenül nem kifejezetten nézőbarát a plakát, melyen az áll: A Nő, és az egyébként sem túl kívánatos férfi, Joaquin Phoenix néz ki ránk róla, ráadásul ( direkt ) szarul.
"A nő" sci-fi, legalábbis az elképzelt közeljövőben játszódik, de friss, aktuális problémával. Ettől még ez egy love story, meg attól is, hogy gyakorlatilag egy hús-vér ember meg egy operációs rendszer közti szerelemről szól.
Nem kell túlzottan okosnak lenni hozzá, hogy kb. 2 perc alatt levágjuk a sztorit. Mindenki nyomogatja a szar okostelefonját, otthon tablettel, laptoppal, PC-vel pötyög a nagyvilágnak, már ma sokan élnek virtuális ( szerelmi) életet. Innen már csak egy ( kurva nagy ) lépés, hogy az öntudatra ébredt Skynet leatomozza a Földet belezúgjunk egy szexi hanggal lihegő gépbe. Aztán meg fantasztikus fordulatokkal tűzdelt eseményvezetés után kiderül, ó, hát tessék legyen szíves igazi emberek társaságát, barátságát, szerelmét keresni, mert hát mégis csak emberek vónánk, vagy mi. Nagyon reméltem, hogy nem ( csak ennyi) lesz a tanulság, persze mi más is lehetett volna, de akkor is. A forgatókönyv egyébként Oscar jelölt, bármit is jelent ez.
A film főhőse nem nő, hanem férfi, ennyi erővel ez is lehetett volna a film címe, és akkor még a plakát sem képzavar. Nekem jobban tetszett volna, ha a filmben egyébként csak a hangjával szereplő Scarlet Johansson domborított volna a plakáton, na AZ lett volna csak a képzavar! Egyébként ez amúgy is egy (kép)zavaros film, mint általában a jövőből jövő lövő mozik valami megmagyarázhatatlan módon belegyömöszölnek valami retro elemet az eljövendő világképbe. Hirtelen most a Gattaca vagy a Looper jut az eszembe, de hát ezt látjuk itt is: az egyébként csinosra rajzolt nagyvárosban olyan nyakig gombolt gatyákban mászkálnak a főhősök, hogy máris összeugranak a heréim. Még pár szó a világról, mely egyszerre színes és nyomasztó, ügyes húzás volt úgy szürkévé tenni a jövőt, hogy tkp. komplett színorgiát vetettek a filmvászonra. Plusz egy Oscar jelölés a design-nak.
Várható volt, hogy a smink nem kap Oscart, a jövőben ugyanis csak a világ színes, az emberek olyan szürkék, mint Joaquin Phoenix vagy Amy Adams arca, persze ez is rohadtul szájbarágós, de hát ilyen a szegény ember művészfilmje, el kell adni azt a pár ezer mozijegyet Texasban is. Külön bravúr, hogy a csajom szerint Amy ronda, hát ízlések és pofonok, napjaink egyik legtúlértékeltebb legfoglalkoztatottabb színésznője szokott jól kinézni is némi vakolattal. Mivel valószínűleg pont azt akarták elérni, hogy az unatkozó harmincas nők se lássák őt szépnek, végül is mondhatni, elérték a céljukat.
Kicsit csapongok, térjünk vissza hát a sztorira. Nem túl bonyolult: van egy kocka fickó, kap egy új kütyüt, ami egy intelligens oprendszer. Olyan intelligens, hogy képes szeretni. A hangja a tényleg dögös orgánumú S.Johansson kisasszony, kíváncsian várom, Détár Enikő megkapja-e a blue-ray kiadásra a szinkron lehetőségét. Szóval a "főhősök" egymásba szeretnek, van szex, vita, harmadik ( második??? ) személy, minden, ami egy kapcsolathoz kell vagy sem. Közben a szomszéd lány ( asszony ) is szakít, így aztán minden sodor minket az elkerülhetetlennek látszó végkifejlet felé.
Ami miatt ezt a filmet jelölték szerintem Oscarra, annak két fontos okát találtam. Az egyik az egyébként nem túl bonyolult, korábban már vázolt társadalmi elidegenedés, miszerint lassan, de biztosan, és inkább gyorsan beleszeretünk a headsetünkbe, a másik meg azoknak a finom, elegáns megoldásoknak a sora, amik ember és egy EGYSZERŰ GÉÉÉP! szerelmét hivatottak érzékeltetni. Adam Spiegel Spike Jones sokat tanulhatott exétől, Sofia Coppolától, legalábbis hasonló érzékenységgel zongorázza végig a futamot, mint Sofia tette az Elveszett jelentésben. Sok a hasonló vonás amúgy is, most tényleg csak legyen elég S. Johansson személye, illetve annak a hiánya. ( Mondom, hogy tiszta képzavar az egész. :) )
Nem mintha releváns lenne, hangsúlyozom újra, de a zenét mindkét lehetséges módon Oscarra jelölték, értelemszerűen a rendező igyekezett két olyan színészt találni a szerepre, akinek van némi köze a zenéhez. Ha nem is sokat, de olykor muzsikával foglalkozik Joaquin Phoenix és Scarlett Johansson is, kettőjük duettje egyébként az egyik legjobb rész a filmben, szerintem. Az erős páros mellett egyébként kicsit furcsa a többi szereplő jelen(nem)léte. Az elhanyagolt háziasszonyt játszó Amy Adams különösen súlytalan, pláne, hogy a végén majd milyen szépen ráhajtja a fejecskéjét "Theodore" vállára.
Még egy picit hadd térjek vissza a zenére, ami nekem az egyik legfontosabb, ha egy filmről van szó. Jelölt az Oscarra ez a filmzene is, számomra egyébként észrevehetetlen volt, nem tudom, ez most jót jelent vagy sem. Elég érzéketlen vagyok, meg férfi is, túl finom volt ez nekem.
És egyébként az egész film az. Meg mertem volna esküdni, hogy nő rendezte, aztán meg mégsem. Olyan érzésem volt, hogy művészfilmen ülök, és mégsem. Jó film? Szerintem nem. Kiszámítható, sablonos, csak helyenként jópofa, egyébként nyomasztó zsebfilozofálás. Párkapcsolati fejlődéstörténet, némi, nagyon minimális aktualizálással, visszafogott, színes-szürke, szagtalan módon. A finomság nem éteri, a katarzis erőtlen, sőt egyáltalán nincsen, a rendező elveszett a digitális betondzsungelben.
Ó, és igen, a legerősebb kép, amire emlékszem a filmből: May Lindström jelenete terhesen, meztelenül, alul semmi szőr. De biztosan bennem van a hiba, egy érzéketlen tuskó vagyok.
