Sótlan szórakozás

Ez már több, mint a közepe, ez a B oldal, barátom. Elértünk idáig, ez már elvehetetlen. Ha voltak is célok, emlékük szertefoszlott, lila ködbe burkolózik a kémiaszertár sárgás-barnás fala előtt.
Aki komformista, kámforista. Minden elv, mi fontos volt, könnyedén, emlék nélkül illan el, felidézhetetlenül, megismételhetetlenül. Kapkodnék a vízben, kapaszkodni a semmibe, kezeim közül kifolynak a cseppek. Hamar feladom, nincs értelme erőlködni. Hogy kimentenek-e, vagy észrevétlenül süllyedek a mélybe, nem rajtam múlik.
Nyomot hagyni. Időlegeset. Tartós nyomot. Váteszként látni, törekedni rá, tudni, hogy jó vagy, nem törődve, hogy csak 32, de biztosan állítva, hogy "én egész népemet fogom taní-tani."
Nem, nem, azt nem. Ott, a peronon, a sínek között botorkálva ez már nem számított. Megnyugvásra várt a költő, beletörődést - vagy szabadulást a jelen rabságától. Tart, amíg tart, utánam a vízözön. Minden más mindegy már.
Csak süssön a nap. Csak ne korogjon a gyomor. Csak mosolyogjon rád vissza az ismerős arc. Csak csináld tovább. Csak húzd az igát. Amíg bírod. Belesimulsz, hozzásúrlódsz. Mész tovább.
Aztán majdcsak jön a vonat.

A magyarok veretlenül, csoportelsőként jutottak ki az EB-re, ráadásul 1972 után először "egyenes ágon", azaz pótselejtező nélkül. Ez hatalmas eredmény, pláne, hogy többször kellett fordítanunk hátrányból - a csapat megmutatta az erejét.

Ennyi volt, köszönjük a figyelmet, hajrá magyarok!

De...

Amit most írok, az "hazaárulás" lesz egyesek szemében, mert hogyan is lehetne kritizálni az aranylábú focistánikat egy ilyen siker után??? Nem is akarom őket bántani, ők a maximumot hozták ki magukból, mindenki, az egész válogatott, a sportvezetők, sőt a szövetség is megtette, ami tudásából telt, és ez eredményt is hozott. Egy többéves folyamat jogos következménye mindez, több szenzációs eredménnyel megfűszerezve. A sikeren nincs mit magyarázni, én most mégis megpróbálom.

Nézzük először 1972-t! 32 csapat indult a selejtezőkben, a magyarok megnyerték a selejtező csoportjukat, hat meccset játszva, többek között a franciákat megelőzve. A nyolc csoportgyőztes felezte egymást, mi a románokkal két döntetlent játszottunk a playoffban, a harmadik meccsen, semleges pályán, Belgrádban harcoltuk ki az EB-döntőbe jutást egy 89. percben szerzett góllal. Az EB-n végül negyedikek lettünk.

Ezt követően 44 éven át hiába próbálkoztunk, nem sikerült kvalifikálni az EB-re. Leginkább azért nem, mert az a torna még a VB-nél is "elitebb" mezőnyt jelentett, még 1992-ben is mindössze 8, és még 2012-ben is csak 16 csapat játszhatott a döntő tornán. 2016-ban azonban már 24 csapattal rendezték meg az Európa-bajnokságot, és ez volt a döntő fordulat a magyar válogatott számára. Nagyon röviden ez azt jelenti, hogy Európa 16 legjobb csapata között csak ritkán ( sohasem.. ) volt ott Magyarország az elmúlt évtizedekben, és nem is sikerült kijutni egy tornára sem. Mi változott? Hát, nem sok minden, csak magasabbra emelték a résztvevők számát az Eb-n. De még ez sem elég ahhoz, hogy egy csapat kijusson automatikusan, kell egy jó sorsolás, és egy jó selejtezős teljesítmény is.

A 2016-os EB-re úgy jutottunk ki, hogy a selejtező csoportunkban a harmadik helyen végeztünk, és a norvégokat ütöttük ki a playoffban, két emlékezetes meccsen, remekül játszva. 2020-ban még inkább rezgett a léc. Csak negyedikek (!) lettünk a selejtező csoportban, de még így is kijutottunk. Mindez köszönhető a kiváló Nemzetek Ligája szereplésnek, ami miatt ismét bejutottunk a pótselejtezőbe. Ott éltünk a lehetőséggel, és előbb Bulgária, majd Izland ellen kiharcoltuk az EB-döntőbe jutást. A nagy "nyugati" csapatokat végig sikerült elkerülni, sem a csoportban, sem a playoffban nem volt ilyen válogatott az ellenfelünk.

Fontos megérteni, és nem lebecsülni a sportpolitikai hatást, ha a modernkori EB-történelmet vizsgáljuk. Az elmúlt évtizedekben tovább darabolódott Európa, így míg 1972-ben 32 csapat vett részt a selejtezőkben, ma már 55. Érthető, hogy emelni kellett a döntő torna létszámát. Az új arány a kiscsapatoknak kedvez, hiszen 50 éve még csak mindössze az országok 12,5 százaléka juthatott ki az EB-re, manapság már a 43 százaléka, azaz kishíján a fele az indulóknak. Azt hiszem, nem kell magyarázni, mennyivel könnyebb ez a kisebb válogatottak számára. Az sem meglepő, hogy ezt a többség megszavazta, és jól is van ez így. Ennek köszönhetően olyan országok csapatai is ott lehetnek az EB-ken, akiknek ez vagy soha, vagy évtizedekig nem sikerülhetett. Ha egy ország - pl. Magyarország - stabilan a 20-25. legerősebb válogatott volt Európában, nem igazán volt esélye kijutni, most azonban úgy is jó esélye van, hogy majdnem pont ugyanott áll az erősorrendben.

De még ez sem volna elég. Az Orbán-rendszer sportszeretete,és azon belül a foci magasba emelése nélkül mindez nem lenne lehetséges. Hatalmas sportpolitikai gépezet és rengeteg pénz van ezek mögött a sikerek mögött, nagy lobbitevékenység a háttérben, gigantikus stadionépítések az előtérben. Az elitcsapatok, így a Fradi és a válogatott olyan állami támogatást kapnak, amelyek már európai szinten is versenyképesnek számítanak. Az EB létszámemelése is a Csányi-féle MLSZ-lobbi egyik sikere, és akkor még nem is beszéltünk a Nemzetek Ligájáról, amelynek a jelentősségét nem lehet alábecsülni.

Vagyis dehogy is nem lehet, meg is tették ezt az olyan nagycsapatok, mint például Anglia vagy Németország. A Nemzetek Ligája a másik olyan sorozat, amely a kis országok felzárkóztatását szolgálja, igen, a nagyok kárára. Ez egyfajta esélykiegyenlítő rendszer. Ennek köszönhetően volt ott pl. Észak-Macedónia a 2020-as EB-n, az úgynevezett "D-ágon", megelőzve Grúziát, Koszovót és Fehéroroszországot, és bizony ennek köszönhetően lehettünk mi is ott a részben saját rendezésű 2020-as tornán, a covid miatt 2021-ben.

A nagycsapatoknak azonban nincs ekkora szükségük a Nemzetek Ligájára, ugyanis ők amúgy is biztosan kijutnak a selejtezőkből. Ez rendre meg is történik, a 24-be azért mindig minden nagycsapatnak sikerült is bekerülni. A Nemzetek Ligáját azonban nem szabad lebecsülni még így sem, mert az ottani jó eredményeknek más következménye is van. Ilyen például az, hogy a következő EB-sorsoláson magasabb kalapba kerülhet egy-egy csapat. Így került Magyarország első kalapba, története során először. Így jöhetett létre ez a csoport: Magyorország, Szerbia, Bulgária, Montenegró, Litvánia. Egy egészen elképesztő, "ex-KGST" kvintett, csupa kisebb és szegényebb országgal, mint mi. Szerbia még így is erősebbnek tűnt, de az első két helyre nagyon is reális esélyünk volt, köszönhetően annak, hogy létezik a Nemzetek Ligája. Hát, ezért volt nagyon fontos, hogy ezt Csányiék kitalálták, és végigvitték a kezdeményezést!

Hiába alakultak ki azonban sokkal erősebb csoportok, végül minden, Nemzetek Ligájában talán kissé gyengébben szereplő, és rosszabb kiemelési számot kapó nagyválogatott kijutott az EB-re. Ez is bizonyítja azt, hogy az NL valójában csak a kicsiknek fontos. 

Mivel most mindenki hurráoptimista, a fentieket sokan elfelejtik, de ezeket mind bele kell számítani a sikerbe. Ezek nélkül kevés lenne az a sok pozitívum, amit már annyi helyen megénekeltek: a remek csapategység, a kiváló szövetségi kapitány, a taktikus és eredményes játék, a fantasztikus közönség, a világsztár vezéregyéniség, a megérdemelt mázli és a jó "igazolások" ( Orban, Nego, Styles, Kerkez stb. ).

És ami talán a legfontosabb! Attól, hogy Hollandia vagy Olaszország lemaradt egy-egy tornáról, attól ők még óriási erejű futballhatalmak. Attól, hogy a német válogatott történelmi mélységben van már jó ideje, attól még Európa egyik legerősebb focinemzete a német. Attól, hogy a magyar válogatott rendszeresen kijut az EB-re és a Fradi meg állandó csoportkörös az európai kupákban, még nem "gyógyult meg" a magyar labdarúgás. Ehhez sokkal több kell. A magyar sportsikereket mindig is az elitista megközelítés jellemezte, azaz nem alulról építkező rendszer, hanem túltámogatott profi sport ( igen, még a szocializmusban is ), és nagyon elhanyagolt hátország. Ez most sem változott, és jó lenne, ha változna már végre, az elitosztagok sikerén felbuzdulva.

A csehek vagy a délszláv országok focisikerei mögött komoly tömegsport- és utánpótlás háttér van, náluk arányaiban sokkal több az igazolt ladarúgók száma, és az utánpótlásuk is széles, folyamatos. Csak akkor van értelme a válogatott és az elitklub(ok) sikereinek, ha ezeket követik a sikerek a tömegsportban és az utánpótlásban is. Így lesz a magyar foci fentartható, kifizetődő és VALÓJÁBAN erős. 

Az első lépéseket megtettük, nagyon várom a folytatást! Hajrá magyarok!!! Szép volt, fiúk!

Sorozatban harmadjára, öt éven belül negyedszerre nyert Bajnokok Ligáját a Real Madrid. Ehhez hasonló triplázás a hetvenes évek óta nem történt, de azóta lényegesen nehezebb lett eljutni a legrangosabb európai kupa döntőjébe. Rajtuk kívül még a címvédés sem sikerült senkinek a BL-ben, szóval ez egy tényleg elképesztően nagy bravúr. Egyetlen olyan széria van, ami még ezt is felül múlja: a Real Madrid sorozatban öt BEK győzelme még a kupasorozat legelejéről.

Pontosan az az öt győzelem alapozta meg a mostani négyet is. A Madrid ugyanis néhány éve sikeresen kiépített egy rendszert, ami kiválóan működik, ez pedig mindent a BL győzelemnek rendel alá. Bármilyen nehéz is a Bajnokok Ligája, akkor nehéz csak igazán, ha egy klub minden fronton helyt akar állni. A Real a spanyol bajnokság tagja, ott játszik a Barcelona, az Atletico, a Valencia, a Sevilla, stb., hihetetlenül nehéz megnyerni azt is, meg a BL-t is. Ez tavaly éppen a Real Madridnak sikerült, és duplázott már a Barcelona is, de annál többször fordult elő, hogy a Barca - Real duóból csak az egyiknek csak az egyik címet sikerült bezsebelni. Borzasztóan sok meccsen kell helyt állni, és ez tényleg csak a leggazdagabb kluboknak megy, akik két majdnem egyforma erősségű csapatot ki tudnak állítani.

Ez az, amiben a Real Madrid igazán erős: a keret kialakításában ( megvesz játékosokat ) és a formaidőzítésben ( csak a BL-re koncentrál igazán, főleg a tavaszi szakaszban ).  A korszakosság azonban számomra többet jelent annál, hogy valaki dominál a legfontosabb sorozatban, de közben elbukik hazája bajnokságában. Az elmúlt öt évben a Real négyszer nyerte meg a BL-t, de csak egyszer a La Ligát, ez aligha lehet véletlen. Tavaszra legtöbbször akkora hátrányba került otthon, hogy nyugodtan pihentethette legjobbjait az európai kupameccsekre, és sokszor ez jelentette a különbséget egy-egy párharcban. ( Pl. a Juventus ellen, ami hosszú évek óta az egyik legnehezebb bajnoki véghajráját játszotta. ) Persze ettől Ronaldoéknak még le kellett gyűrniük pl. azt a Bayernt, vagy PSG-t, amelynek habkönnyű gyakorlat hoznia saját bajnokságát, de a szezon végi fáradtság pl. a németeknél is kimutatkozott, elég csak a Frankfurt elleni német kupa fiaskóra gondolni.

A leghosszabb, legmegerőltetőbb sorozatban, a bajnokságban pihentethetett a Real, korábban a spanyol kupából is kiesett, így mindent a Bajnokok Ligájára tehetett fel. Ez az ő játszóterük, a mindent vivő lap: ha ezt megnyered, az összes többi blamázs feledtetve van. És tényleg. Most minden szép és hófehér.

De ez természetesen nem igaz. Amikor feltettem a kérdést a szkeptikusoknak, hogy a Madrid tényleg csak a szerencse meg a bírók csalása miatt nyert öt éven belül négy Bajnokok Ligáját, simán rávágták, hogy igen. Persze nem ennyire fekete-fehér a szituáció, Zidane-nak és csapatának valós érdemei vannak ebben a diadalsorozatban. Éppen az FC Barcelona szerény európai szereplése ( mármint az elmúlt öt évben, mert előtte ők mindenhol domináltak ) mutatja, hogy szinte lehetetlen minden sorozat nyerni azóta, amióta ennyire sok meccset kell lejátszani. A Real választása azonban kényszer, nem koncepció, kvázi a gyengeségük következménye. Ha esélyük van a bajnoki címre is, azt sem hagyják ki, látható volt ez tavaly is, amikor a Barca komoly válságba került, így a Madrid duplázhatott.

Ha már korszakos csapat, akkor tényleg a Barcelona kívánkozik az élre. Ők azok, akik ezt a "korszakos" Real Madridot rendre móresre tanítják Spanyolországban.

2021-ben már fontos azzal kezdeni, hogy ez egy vélemény. Nyilván nem kell vele egyetérteni, de illik tiszteletben tartani, így vagyok én is mások véleményével. Nem az abszolút igazságot mondom, ebben a kérdésben amúgy is inkább csak szenvedélyes szubjektumok léteznek.

Real Madrid szurkoló vagyok, de óvatosan azzal a bélyeggel! Én ugyanis nem szeretem a rangadókat, még a legnagyobb Szuperliga fanatikusoknál is aljasabb vagyok.  Gyűlölöm a Classico-kat, a madridi derbiket, a Bajnokok Ligája rájátszást. Minden meccset utálok, ahol nem legalább 4-0-val mi vagyunk az esélyesek. Kedvenc meccseim, mikor egy kiscsapatot felpofozunk. Nincs bennem semmi együttérzés, vagy könyörület a kicsik iránt.  Csak akkor szeretem, ha Dávid legyőzi Góliátot, ha a riválisainkkal teszi, és véletlenül nem fogadtam rá. Ha a Barca kikap egy bajnokin a Huesca-tól, nem tudok neki felhőtlenül örülni, ha fogadtam rá. Nem vagyok éppen a fair play mintaképe, bevallom őszintén. Még a saját csapatom ellen is simán fogadok, ez van. A fogadás nekem nem érzelmi kérdés, a pénzről szól nagyrészt.

Szóval most hihetnéd, hogy madridistaként Szuperliga párti vagyok. Jól hiszed. Csak nem azért. És nem csak úgy. Nekem semmit nem ér a Szuperliga a nemzeti bajnokság, a kupa nélkül. A BL más tészta, de erről egy kicsit később. Ha csak a Szuperligában indulna, idulhatna a Real Madrid, az nekem felérne egy katasztrófával. Mint mondtam, gyűlölöm a nehéz meccseket, halál ideges vagyok miattuk, és azért szurkolok pont a Realnak, mert évek, évtizedek óta a mérkőzései jelentős részén sima esélyes. Ha oda lenne a La Liga, egy csomó olyan összecsapás kiesne, amit szeretek. Szóval nekem a Szuperliga csak a La Ligával elképzelhető. És egyébiránt a Realnak is. Egyik nagycsapat sem akarja eldobni a nemzeti bajnokságait, erről soha nem volt szó. Ők a kicsikkel is akarnak játszani, eszük ágában sincs őket kihagyni a buliból. A Szuperliga igazából a BL alternatívája akar lenni, és az UEFA értelemszerűen nem szeretné kiadni a kezéből az aranytojást tojó tyúkot. A szurkolók meg lettek vezetve, a felháborodás elsöpörte a Szuperligát, de megint a szenvedély, a szív döntött az ész helyett, a fanok egészen egyszerűen nem értik ezt az egészet. Csak érzik.

Azt tudniuk kellene, hogy ez az összecsapás a BL miatt zajlik, és az UEFA / FIFA kombó a nagy maszlag helyett valójában éppen, hogy leszarja, mit gondolnak a kicsik meg a szurkolók, azért ilyen "kemények", mert a pénzüket féltik. Ennek látványos magyarázata, ami a Bajnokok Ligájában az elmúlt években történt. Alig ad az UEFA helyet a kiscsapatoknak, és még azt is minek. Nevetségesen le vannak szakadva a csoportok utolsó helyezettjei, lásd pl. idén a Fradi. Ezeknek a szerepléseknek objektív szempontból nincs sportértékük. Azt is meg kell érteni, hogy a Fradi sikereinek nagy túlzással 10-15 millióan szorítottak, kicsi piac, de ugyanez a helyzet a Koppenhága, a Slavia Praha meg a Ludogorec esetében is. Ha már igazságosság: a 750 milliós Európában 735 milliónak édes mindegy, bent van-e a magyar ( dán, cseh, bolgár... ) bajnok a BL főtábláján, vagy sem. Ez szerinted fair? Vesd össze ugyanezt  a nagycsapatokkal!...

Szóval az UEFA most egy olyan dolog miatt van felháborodva, amit igazából ő maga is támogat, évek óta. A 16 közé szinte elvétve érkezik meg egy-egy kiscsapat, a csoportmeccsek Dávid-Góliát párharcait csak a mikropiacok nézik, és még ott sincs érdemi győzelem a kicsik részéről, kvázi mindig kikapnak, így a kicsikért szurkolóknak nincs meg az igazi sikerélmény.  Ennyi erővel simán eljöhet a Real, a MU, a PSG játszani a Puskásba egy hasonló sportértékű sörmeccsre nyáron. AZ UEFA előbb-utóbb be fog hódolni a nagyoknak, ha pénzt akar látni, saját maga hozza létre a maga Szuper BL-jét, minden jel erre mutat. És akkor ugyanúgy kigolyózzák a kicsiket, ha tetszik, ha nem. És az UEFA - persze a szavazatokért - visszaoszt a kicsiknek is ebből az irdatlan pénzből. Persze ha egy állam működéséről van szó, a legtöbb ember úgy gondolja: adózzanak csak a gazdagok, mi meg éljünk jól az adókból! Aha, de ha profi fociról van szó, ami hasonlóan működik, akkor nehogymár. LOL.

További gyakori tévedés a Szuperligával kapcsolatosan, hogy teljesen zárt lenne, és nem venné figyelembe a nemzeti bajnokságok eredményét. Soha szó sem volt erről. Senki nem akarta kizárni a Leicestert, a Monaco-t, a Wolfsburgot vagy a Sevillát. Csak ők szabadkártyával kerültek volna be az adott esztendőben. Ha huzamosan jól szerepelnek, ha dinasztiát építenek, mint tette az elmúlt években a Man.City, akkor állandó tagságot kaphatnak. Egy húszcsapatos Szuperligában 12-14 hely lehetne fix, a maradék popzícikóra kerülhetnének az éppen aktuálisan jól szereplő csapatok, meghívásos alapon. Lásd kosárlabda Euroliga!

Félsz a Szuperligától, mert tönkre teszi a hagyományos labarúgást, a sport alapvető értékeit veszélyezteti. Hány példát soroljak fel az elmúlt 120 évből, ami ugyanilyen volt??? Bosman szabály, ismerős? Nem zavar, hogy most azért a Fradiért aggódsz, amely teljesen elveszítette a nemzeti jellegét, és külföldiek nélkül sehol sem lenne? Nem zavar, hogy a Fradi pont ugyanúgy viselkedik a magyar piacon, mint a szuperligások az európain? A Bajnokok Ligája, amiért aggódsz, nem éppen a fair play-t rúgta fel azzal, hogy mókás módon szembeköpve a saját nevét, évek óta nem csak bajnokokkal működik? Szeretsz utazni, határt átlépni, munkát vállalni, élni külföldön, de határok eltörlése zavar a futballban? Szívből szurkolsz a győri kéziseknek, de nem jut az eszedbe, hogy Európának mennyire unalmas, és mennyire elegük van az Audi világválogatottjából? ( Amiben alig van magyar játékos. ) És a nagycsapatok az önzők? Profi sportolók az olimpián? Amatőrnek hazudott szocialista focisták az olimpián? Büszke vagy a három magyar labdarúgó olimpiai bajnoki címre, de az nem érdekel, hogy évtizedeken keresztül igazságtalan módon nyertek a keleti blokk ál-amatőr csapatai? A Dream Team 1992 óta tönkre tette az olimpiai élményt, és mindig megnyeri a kosárlabda tornát az ötkarikás játékokon? A profi teniszezőknek nincs helye az olimpián, de élete meccsét játszhatja ellenük egy kis ország játékosa, amire esélye nem lenne egy profi tornán? Létezik olyan, hogy amatőr olimpiai sportoló? Szorítasz a nemzeti válogatottért, de cseppet sem zavar, hogy úgy adják-veszik a játékosokat, mint a profi klubok? Igen, pénz van a háttérben, csak nem foglalkozol vele. Willi Orban, Nego, Sarauer meg a többiek rohadtul nem (csak) nemzeti meggyőződésből lettek magyar válogatottak. Az elv ugyanaz, ami ellen most felkelsz: a pénz diktál. Nem ingyen teszik, hanem jó zsoldosként pénzért. Egyáltalán mi értelme van a nagy válogatott tornáknak ebben a formában? Rettenetesen felhígított mezőnyök, a meccsek 80% teljesen érdektelen a mikropiacokat leszámítva. Persze, az jogos, hogy a szétdarabolódott Európában a kis országoknak esélye sem lenne kijutni egy 16 csapatos tornára, de miért nincs ezzel gondod a több osztályos szisztémával - egyébként szintén nevetséges módon tagolt -  működő jégkorong esetében? Sírsz a magyar foci dicső múltja miatt, de nem gondolsz bele, hogy hány ország is volt akkoriban Európában, és hány van most? Nemzeti értékeket síratsz, de nem zavar, hogy Svájc csapata képes kiállni Albánia ellen hat albán-svájcival, az albán csapatban további 4 albán-svájci állampolgár van, és abszurd módon egy testvérpár egyik tagja az albán, a másik meg a svájci csapatban játszik? Félsz, hogy nem mennek a nagy sztárok a nemzeti csapatba, de nem törődsz azzal, hogy a 100 milliós Lewandoski vagy Sergio Ramos megsérül a válogatott szünetben, sokmilliós kárt okozva a munkáltatójának, és a nemzeti szövetségek meg széttárják a kezüket, hogy hazaszeretet? Ez szerinted fair, be kell vállalni a válogatottért? Mikor fizeti ki a szövetség a klubok kiesését ebben az esetben? Miért gondolod, hogy még mindig annyira fontos a játékosoknak a nemzeti csapat, mikor egész Európa a határok eltörlésén dolgozik évtizedek óta, és sok esetben ez az összemosódás meg is történt? Biztos vagy benne, hogy a török-német, a svájci-albán, az afrikai-francia profi játékos annyira sajnálná, ha nem lennének válogatott meccsek? ( Mesüt Özil, khm ) Az EB- és VB selejtező, de különösen a Nemzetek Ligája vagy mi a fene sok játékosnak nyűg. A válogatott meccsek, tornák jelentőssége, értéke sok ok miatt rengeteget csökkent az elmúlt évtizedekben, ha belátod, ha nem. Nem csoda, ha néhány klub nem szívesen engedi az euro tízmilliókat érő sztárjait a válogatottba. Azzal fenyegetőzni, hogy nem mehetnek a válogatottba? Vicces.

És akkor Amerika. Kevés olyan sport -( foci -) szerető embert ismerek, aki ne tekintene kellő tisztelettel a nagy amerikai ligákra. NFL, NBA, NHL. Brady, Jordan, Bryant, Lebron James, Gretzky, Jagr, Ovecskin. Ezek a sztárok egy-egy zárt  "szuperligával" lettek világszerte bálványok. Nem hiszem, hogy bárki kétségbe vonná, hogy nem csupán üzletileg, de sporszakmailag is ezek a bajnokságok a legjobbak az egész világon, a maguk sportágában. Világszerte népszerűek, jól működnek, és remek szabályaik vannak, amelyekből sokat tanult a labdarúgás is, egy részüket át is vette. Többet is át fog belőlük, ez a fanyalgóknak rossz hír, tudom. De egyszerűen Amerika előttünk halad, ha a szórakoztató iparról van szó. Sok nagy változás a sportban onnan indult, és idővel megszoktuk. Igen, a foci az európai sport, sőt a világ sportjának koronaékszere. De éppen emiatt időnként drasztikusan meg kell újulnia, mert lenyomja valami más. Pl. az e-sport, amin a mezei DVTK vagy Fradi drukker csak kuncog egyet. Aztán meg nagyot nézhet, hogy 10-20 év múlva felnő egy generáció, amit már egyáltalán nem érdekel az unalmas, hagyományos labdarúgás. Igaza van a Szuperliga és a Real Madrid elnökének. A streaming a labdarúgás igazi riválisa. Amerika is küzd vele, pedig ott már régen meglépték azt, amit az európai fociban csak tervezgetnek az óriások. A jelenlegi konstrukció felett régen eljárt az idő, a világ egészen egyszerűen elszaladt a tradicionális szisztéma mellett.

Sajnálom én is, hogy ez megtörtént. Jobban szerettem a kisebb létszámú EB-ket, VB-ket, és magyar szempontból is jobb volt, hogy nem 60, hanem csak 30 európai ország volt. A BL is nívósabb és igazságosabb volt, amikor csak kevés, majdnem kizárólag bajnokcsapat ( plusz esetleg a címvédő ) vett benne részt. Aztán meg 16-ra, 32-re, 48-ra nőtt a tornák létszáma. Ok, így a kis országok csapatai is kijuthatnak, ez jó a kicsiknek, de rossz az egésznek. 

Még egyszer hangsúlyozom: a Szuperliga nincs a tradíciók és a szurkolók ellen. Értük van. A kiscsapatok ellen sincsen. A pénzből ők is sokat kapnának. Kiscsapatok is. Tőlük továbbra is nagy pénzekért igazolnának játékost. És eszük ágában sincs nem játszani velük. Nem akarnak kimaradni sem a nemzeti bajnokságokból, sem a nemzeti kupákból. Ad absurdum még a BL-ből sem. De az igazi ellenfél az UEFA, amelynek "sikerült" szinte minden éves bevételét a Bajnokok Ligájára korlátoznia. Az összes többiből megközelítőleg sincs annyi haszna, pénze. Azért van ennyi pénz benne, mert a szponzorok, a közvetítésért fizető csatornák sok pénzt fizetnek azokért a meccsekért, amelyeken a sztárcsapatok játszanak egymással. Egy Fradi - Barcelona sokkal kevesebbet ér világviszonylatban, mint a Juve-Barca. És akkor még nem is beszéltünk a Fradi - Dinamo Kijev "értékéről"... Pénz beszél. Akkor is, ha nem akarjuk, az fog. És előbb-utóbb átviszi az akaratát.

Lehet a változástól tartani, lehet nem szeretni. De megakadályozni nagyon nehéz lesz.

Sokszor írtam már ilyesmiről, és az is kiderült, hogy a Real Madridnak szurkolok. Ha most azon kellene keseregnem, hogy a csapatom kiesett, ó, micsoda igazságtalanság, valószínűleg akkor is írnék.

A sógorom viszont Juve fanatikus, így (ismét) volt némi pikantériája ennek a párosításnak. Először is szögezzük le, hogy egy ilyen kupa végjátékában már bármi megtörténhet, ezt láttuk a Roma - Barca meccsen is. Éppúgy kieshetett volna a Real Madrid is, mint a másik spanyol óriás. Meg is érdemelték volna, mint ahogy a továbbjutást is megérdemelték. Nüanszok döntöttek - sokak szerint inkább a bírók - mások szerint meg a számok nem hazudnak, a Real Madrid egyenlő létszámnál is többet támadott, több lövése volt. Persze mindent meg lehet magyarázni, azt is, hogy a Juve direkt kontrára játszott, minek támadott volna, mikor jól alakult számára az eredmény. Valóban, 0-3 volt a 61. percben, volt még fél óra hátra, és Torinóban is teljesen igazságtalanul lett 3-0 a Realnak. Ez is egy szempont. De az is, hogy a Real Madrid éppen 0-3-nál kezdett el nagy erőkkel támadni, kapujához szegezte az olaszokat, és tényleg úgy nézett ki, csak idő kérdése, mikor jön a spanyolok gólja. Hát, jött. Úgy jött, ahogy, de semmivel sem volt váratlanabb, mint Cristiano Ronaldo ollózása Torinóban. Ilyen magas szinten a szerencsének óriási jelentősége van, a Madrid pedig nagyon szerencsés volt, hogy a visszavágó utolsó percében 11-est kapott. De vajon érdemes-e emiatt csalásért kiáltani? A Juve szimpatizánsok szerint nyilván igen, és a Bayern is okkal emlegeti fel Kassai legutóbbi  ámokfutását.

Egy szavam sem lehetne, ha kiesett volna a Real Madrid, millió okot találhattam volna, miért érdemelte volna meg. De nem esett ki. A Juventus viszont igen, így ők meg teljesen érthetően azokat az okokat keresik, hogy miért nem kellett volna kiesniük. Az viszont tény, hogy hosszú távon a szerencse/balszerencse kiegyenlítik egymást, ezt egyszerű statisztikai ténynek vehetjük.

A Real Madrid sorozatban nyolcadszor elődöntős a Bajnokok ligájában, "nyilván" mindig csalással és mákkal jutottak ideáig. Vagy mégsem?

Utóirat: Real szurkolóként is azt vallom, hogy a 21. század eddigi legjobb csapata a Barcelona, és minden idők legzseniálisabb játékosa Lionel Messi.

Egy helyett két filmet kap, aki megnézi Nancy Meyers soros romantikus vígjátékát, vagy mi a fenét. Nem vagyok a 66 éves hölgy rendező nagy rajongója, igaz, nem is én vagyok a célcsoportja az olyan filmeknek, mint a Holiday vagy a Minden végzet nehéz.

Ettől függetlenül kíváncsian ültem le ehhez a filmhez, mert az alapsztori tetszett: sikeres New York-i ( bocsi, Brooklyn-i ) online divatcég felvesz egy szenior gyakornokot, akit a kétszeres Oscar díjas, 72 éves Robert de Niro alakít. Gondoltam, vicces lesz, ahogy a vén gyakszi bénázik majd a hipszterek között. Persze, volt ilyen is, de ebből volt kevesebb, mert - mint kiderült - a cseppet sem ifjú kezdő maga a tökély.

Még ezzel sem lett volna nagy baj, mármint, hogy a vén csont kioktatja a kis pöcsöket mindenből, ami munka, meg élet, ha valahol a film felénél nem jön meg menetrendszerűen a bonyodalom. Vagy a bonyodalomnak szánt hülyeség. Én akkor vesztettem el az érdeklődésemet, és kezdtem nyomogatni a mobilomat, mikor egyre fényesebbé vált a mellettem fekvő nejem szeme, de mondtam már, hogy nem én vagyok a célcsoport.

A főhősnő - Anne Hathaway rutinszerű alakítása - sikeres üzletasszony, de sikertelen feleség, a gyesen lévő apuka jól(?) meg is csalja. Persze az öreg gyakornok, aki közben napok alatt családi barát, amolyan mindenes pótnagyapa lett, mindezt meg tudja, ám diszkréten hallgat. Aztán egy kiküldetés során mégis csak megosztja vele a főnökasszony az érzéseit, innentől kezdve pedig már csak nyűglődés van, meg szipogás, nyoma sincs semmi humornak.  Azért lehetett volna (?) ezt a két műfajt rendesen is mixelni, láttunk már ennél jobban összeálló egységet is, tényleg az az ember érzése, mintha egy teljesen másik filmet nézne nettó egy óra után.

Korábban már említettem, hogy De Niro karaktere, Ben maga a tökély, és tényleg, semmiféle fogást nem lehet találni rajta. A frissen megözvegyült egykori vezető okos, érzékeny, igazi úriember, imádják a nők, öregek, fiatalok, gyerekek, mindenki. Nem tudom, mennyire kihívás egy ilyen tökéletesen lehetetlen karakter bőrébe bújni minden idők egyik legjobb színészének, szerintem semennyire, sőt. Hogy ez a jó öreg Bobot nem idegesítette, az is tuti. Alighanem őt csak a fizetési csekkje érdekli. Nyilván nem kapott 20 millió dollárt ezért, mint az Apádra ütök utolsó két darabjáért, de azért biztosan nem aprópénzért lett brooklyn-i szuperpapi. Még New Yorkból sem kellett kimozdulnia a forgatás miatt. Voltaképpen mondhatjuk, hogy irigylésre méltó a karrierje: eljátszott mindent, amit akart, óriási alakítások állnak mögötte, és idősen is megtalálják őt a szerepek, még mindig képes elvinni egy mozit a hátán, még akkor is, ha ezek főleg vígjátékok.

Anne Hathaway viszont borzasztóan idegesítő ebben a filmben, ami csak akkor elfogadható, ha a rendező így akarta láttatni a női főszereplőjét. Pedig ő is kiváló színésznő, feltéve persze, ha a szerep, a forgatókönyv egyáltalán eljátszható magas minőségen. Nos, az ő szerepe sem ilyen. Az önérzetes nagyvárosi nő, a girl power abszolút sztárja tulajdonképpen az egész sztorit végig bénázza, kész csoda, hogy sikeres a vállalkozása. Otthon is képtelen kezelni a helyzetet, a szüleivel katasztrofális a kapcsolata, szóval kész csőd. Mi a megoldás? Minden le van szarva, a cég a legfontosabb! A többi meg majd csak elrendezi magát. ( És tényleg! )

A két főszereplő mellett ( mögött ) aztán van még pár szerencsétlenül gyenge karakter, kezdve a főállású anyuka férjjel, akinél keresve sem találhattak volna ellenszenvesebb, bénább figurát Anders Holm személyében. Egyszerűen borzasztó, de tényleg. A vicces gyakornok kíséret meg inkább kliséret, annyira elnagyolt mindegyik, ráadásul Meyers szerint minden 70 év alatti férfi egy kis pöcs, értjük.

A rendezőnő ezúttal sem volt képes kihagyni kedvenc témáját, az időskori szerelmet, amit korábban a Minden végzet nehézben és az Egyszerűen bonyolult című filmjeiben láthattunk. Ben ugyanis azonnal beleszeret a munkahelyi masszőzbe, akit Rene Russo alakít a botox miatt sajnos arcjáték nélkül. Tudják, ő volt a szexi harmincas a Halálos fegyverben - ez is mutatja, hogy rohadtul telik az idő: itt bizony már GMILF-et alakít. ( 61 évesen. )  Roppant kínos szál volt ez a filmben, pláne a farokfelállítós munkahelyi masszázs miatt, de hát már annyiszor mondtam, hogy nem én vagyok a célcsoport.

Hanem a nők. A nők, akik "Kovács Ákos szerint" a szülésre születtek e világra, pedig hát tudnak ők karriert is építeni, ugyanúgy, mint a férfiak. Ha meg nem, az sem baj, majd csak észhez tér a csapodár férj és jó anyja lesz a gyereknek az anyja helyett is. Kb. ez a tanulsága ennek a filmnek, meg az, hogy az igazi férfiak ha nem is haltak ki, de bizony fél lábbal a sírban vannak, mint szegény Bob De Niro.

Szőrös pina.

Cristiano Ronaldo aranylabdás. Már harmadszor. A ceremónia olyan volt, mint ő maga, ki is vívta sokak ellenérzését, pökhendi gesztusaival, támaszkodásával és főleg a harci kiáltásával. Számít ez bármit is? Sokaknak igen, nyilván ők még jobban utálják emiatt. Sokkal fontosabb azonban, hogy ez a mentalitás hátrány-e a pályán, egyáltalán lehet-e valakit a legjobbnak titulálni, ha ilyen. Erre már sokkal könnyebb a válasz: igen. A foci csapatsport ugyan, de az egyéniségeknek mindig is óriási szerepe volt benne, több mint egyszerűen csak annyi, hogy belövi a gólt vagy éppen kivédi egy játékos a 11-est. A Barcelona talán azért volt korunk legjobb csapata, mert fantasztikus edző és fantasztikus keret dolgozott együtt a sikerért, de közben minden idők egyik legjobb játékosa húzta a gárda szekerét. Olyan rekordok fűződtek a katalánok sikereihez, amiket elsősorban Lionel Messi tart, nélküle ez nem sikerült volna. Akkor most a csapat vagy az egyéniség számít? Mindkettő visszahat a másikra. 

És elérkeztünk CR7-hez. Két dolgot ugyanis nem lehet kétségbe vonni. 1) A Real Madrid mint csapat sikeres, és trófeák sorát nyerte  az elmúlt egy évben. Többet, mint bármelyik más alakulat. 2) Ez alatt az egy esztendő alatt Cristiano ontotta a gólokat. Többet szerzett, mint bármely más játékos.

Persze lehet mondani, hogy Neuer meg milyen jól védett, de sajnos a foci már csak ilyen. Gól nélkül nem lehet meccset nyerni, nagy védésekkel és gólok nélkül csak a döntetlen elérhető. Így mindig többet ér, ha valaki olyan poszton játszik, amelyen nagyobb beleszólása van az eredmény alakulásába. Minden tiszteletem a német kapusé, korszakos egyéniség, de egy olyan jó erőkből álló csapatban, mint a német, azért nehezebb kitűnni és könnyebb eredményesnek lenni. 

Ami Ronaldo-t illeti, neki nem sikerült olyan jól a VB, de egyrészt sérült volt, másrészt meg nem mindegy, milyen válogatottban játszik az ember. Nem véletlen, hogy a német, az argentin vagy éppen a brazil csapat sokkal több emberből meríthet, mint a portugál. Ettől még alakulhatott volna jobban is a luzitán együttes sorsa, de egy néhány hetes torna kimenetele sok mindentől függ, sokkal objektívebb képet mutat egy teljes esztendő teljesítménye. Én örülök, hogy a VB nem nyomott annyit a latban - bármennyire is nézett esemény, a klubfoci előre törése azért eléggé a háttérbe szorította már a nemzeti válogatottakat. 

Sokan emlegetik egyébként, hogy a foci csapatjáték, és egy olyan önző és egoista játékos, mint Cristiano Ronaldo, nem méltó arra, hogy a legjobbnak nevezzék. Tény, hogy kellenek társak is, de azért érdemes egy-egy pillantást vetni a csapatokra, ha egy nagyon fontos meccsen kiveszik belőlük a legjobbjukat. Brazília Neymar nélkül vagy a Barca Messi nélkül azért mégsem olyan veszélyes. Ez igaz a Real-ra, és ez nem igaz mondjuk a Bayern Münchenre vagy a német válogatottra.  Éppen ezért is nehéz tőlük kiemelni valakit. De ha a legjobb játékosról van szó, akkor muszáj ezt megtenni, mégsem lehet egy egyéni díjat 11-16 játékosnak odaadni.

Real Madrid szurkoló vagyok, pláne azóta, amióta a portugál csatárfenomén a csapatban játszik. Természetesen elfogult a véleményem, nem is akarok meggyőzni senkit. Jobb-e CR bal lába, mint Messié? Nem jobb. Alacsonyabban van-e a súlypontja, mint az argentinnak? Természetesen nem. Több gólt lőtt a spanyol bajnokságban a Barca klasszisa, mint a portugál? Igen. Címek, kupák egész sora bizonyította, hogy Messi dominált az utóbbi években. De vannak dolgok, amik nem változnak. Ronaldo szuperegoista. Az volt, és az is marad már.

Lehet a fociba belevonni a személyiséget, kell is. Megítélni valakit, kedvelni vagy utálni azonban szubjektív dolog. Ami objektív, az egy adott teljesítmény eredője. A csapat nyer. Márpedig ahol ez az ember ott van, az az alakulat többnyire győz. Ha nincs ott, kevesebbszer teszi. Ilyen egyszerű. Annak ellenére győznek, hogy ez az ember ilyen ellenszenves, sőt sokszor éppen azért. Aki valaha magas szinten sportolt vagy éppen alaposan megfigyelte az élsportolókat, tudja, milyen fontos kérdés a motiváció. Egy dolog, mire vagy képes, és egy másik, mit hozol elő rendszeresen ebből a tudásból. Ha valaki jóllakhatott volna a sikerrel, az Jordan,  Gretzky vagy éppen Messi. Miért ők a legnagyobbak? Mert mindig szem előtt tartották csapatuk mellett az egyéni érvényesülésüket is. Így megy ez.

Cristiano Ronaldo-ban éppen az a legcsodálatosabb, ami miatt a legtöbben nem szeretik. Az az elképesztő arrogancia, amivel - néha szó szerint - ellöki a saját társait is az útból, csak hogy ő lője be a gólt. Ez az, ami folyamatosan arra sarkallja, hogy mindig ő nyerjen meg minden párharcot. Ez az, ami olyan sokszor kihozza belőle a sértett, hisztis megmozdulásokat, ez az, amiért dörzsölt megoldások ( pl. műesések ) végrehajtására készteti. Ezért reklamál olyan hevesen, ezért sérelmezi felháborodottan, ha "bántják". Nem tud veszíteni, rossz vesztes, nincs helyén az igazságérzete.  Ha ezek nem lennének, akkor bizony a sok extra megoldás sem lenne, ez az ember egy lenne azok közül a kiváló sportolók közül, akik nagyszerű egyéniségek ugyan, de nem tartoznak a leges-legjobbak szűk táborába. Ronaldo-t a hibái nélkül nézni nem lehet, nélkülük nem lenne a legjobb sem. Így kerek egész, minden összefügg.

Ezért lövi ő a legtöbb gólt a csapatában. Ezért az övé a legjobb helyzetkihasználás.  Ezért ilyen hihetetlen a fizikuma. Ezért ilyen technikás. Ezért tud mindkét lábával egyformán veszélyesen lőni. Közelről vagy távolról, neki mindegy. Ezért fejel olyan fantasztikusan. Ezért ilyen pontos szabadrúgáslövő, és ezért ilyen higgadt a 11-eseknél. Ezért segít be olyan sokszor a védekezésben. Ezért ilyen veszélyes a szögleteknél. Ezért képes olyan gyorsan a saját kapujától végig sprintelni egy kontrát. Ezért ad mindenkinél jobb gólpasszokat, ha éppen gólpasszt akar adni. ( Többnyire nem akar. ) Ezért nyer olyan sokszor a Real Madrid. És ezért kap ki olyan sokszor is.

Ezért ő a világ legjobb játékosa.

Előre szólok, hogy sok elütés lesz, bocsika. 

Azt nem mondom, hogy nagyon vártam Cristopher Nolan új filmjét, mert valahogy éreztem, hogy nehéz tovább tágítania univerzuma határait. Számomra a Memento-val kezdődött ez az utazás, de már az Eredetnél is lehetett érezni, hogy a rendező egyre több rétegben gondolkodik. Most újabb dimenziókkal próbálkozott, és bár minden elismerésem, úgy gondolom, kezd ez egy kicsit sok lenni.

Az Interstellar klasszikus értelemben vett tudományos-fantasztikus film, és itt most nagy hangsúly van a sci-n, kevesebb a fi-n. Úgy olvastam, az alaptézis ( elméletileg ) valós, ez rajtam nem segít sokat, mert felőlem lehet valóság a fekete lyuk meg az ötödik dimenzió, felfogni nem igazán tudom. Ettől függetlenül ez még lehetne egy műremek, és nyilván minden rendező számára igaz, hogy akárhány új filmje van, úgy vág bele, mintha az lenne élete főműve. Ismerve Nolanék alaposságát, valószínűleg esetükben is így van ez. 

A jó mozi is olyan, mint a háború, nem árt, ha sok pénz van hozzá - ez szemmel látható ezen a produkción. Parádés, trendi a szereposztás, Matthew McConaughey, Anne Hathaway és Matt Damon és Michael Caine - egy sor Oscar díjas, de még egy kisebb szerepre is jutott egy. ( Ellen Burstyn ) Hiába azonban a csillagok egész sora, ezúttal igazán erős alakítás nélkül maradtunk. Mindenki hozta a szokásos színvonalát, nekem semmi extra nem jutott.

A látvány egy ilyen filmnél talán a legnagyobb elvárás - ennek maradéktanul eleget is tesz a produkció. Nehéz róla beszélni, inkább látni kell, nagy képernyőn, moziban, igazán fantasztikus élmény. Külön gratula a hangoknak, ezt már szintén megszokhattuk Nolan filmjeiben - a kettő együtt működik igazán jól.

Ami a forgatókönyvet illeti, számomra semmi extra nincs benne. Nolanék egy nagyon erős alapvetésre helyezték a hangsúlyt, tényleg roppant körültekintően felkészültek a témából, de nekem egyszerűen elmaradtak a nagyszerű pillanatok. Talán a dokkolás kivételével, ami tényleg nagyszerűen sikerült, nem volt meg a "váú!" érzés. Így aztán a sztori kiszámítható volt és közhelyes, nekem sokkal jobban tetszett mindez az Eredetben, nem is beszélve a Sötét lovagról.

Na, és akkor a zene, amire én annyira gerjedek. Hans Zimmer a második kedvenc zeneszerzőm, na, tőle sokat vártam. Sajnos egyértelműen csalódás nekem a zene, ezúttal a mester jóval kevesebbet adott, mint amire képes. Értem én a lényegét a muzsikának, a morze szerű ritmust, az űr csendjét tényleg baromi nehéz zenével leírni, de a visszafogottság mögött nekem hiányzott a dallam, ez bizony kevés. Szerencsére van jó sok másik zene tőle, ami kárpótol.

Összességében az Interstellar nem rossz film, sőt korszakalkotó alkotás - de nem véletlenül áll az Eredet mögött az imdb listáján. ( És szerintem még hátrébb is csúszik. ) A Memento-val kezdődő Nolan őrület persze tovább tart, nálam is - de a Sötét lovag súlyos tökéletességét a rendezőnek nehéz lesz überelnie. Az a filozófia, az a csavaros, zseniális forgatókönyv, az a kiváló muzsika, az a felejthetetlen színészi alakítás ( ti. Heath Ledger ) - nálam még mindig a csúcs, ha Cristopher Nolan filmjeit vesszük.

Egészen furcsa egy ilyen eredményt még leírni is, de hát ez volt tavaly is, amikor a Bayern verte 4-0-ra a Barcelonát. Ilyen szinten is kialakulhat ekkora különbség, de ez még távolról sem azt jelenti, hogy ez a valós differencia.

Most - és az előző meccsen - szinte minden összejött a Madridnak, és semmi a németeknek. Mivel ennyi véletlen nincsen, szerintem épeszű ember nem vonhatja kétségbe, hogy a párharcot a királyi gárda megérdemelten nyerte.

Amikor a madridi meccs elkezdődött, komoly aggodalom volt bennem, hogy a Bayern rövidre zárja a küzdelmet. Óriási fölényben kezdtek már a Bernabeuban is, azt tették, amit a Barca éveken át, és azt, amit a Bayern hétről hétre a Bundesligában. Előbb-utóbb a fölény góllá érik. Néha még az sem gond, ha közben elmegy egy-kettő kontra, a Bayern képes fordítani. A Real Madrid persze nem Werder Bremen, de azért nem ilyen egyszerű a dolog. Madridban nagyon korán sikeresen végig vezetett egy kontrát a Real, hamar 1-0 lett, így a München még jobban igyekezett, hogy megszerezze a kincset érő idegenbeli gólt, így Ronaldoék vígan kontrázhattak. Óriási hibának tartom, hogy végül csak 1-0 lett, ennyi nagy helyzetet kihagyni luxus egy ilyen párharcban. A végén ráadásul a Bayern megszerezhette volna az egyenlítő gólt, de egészen egyszerűen semmi sem ment be nekik.

Ami a visszavágót illeti, szintén úgy gondoltam: a németek olyan erősek, hogy gyorsan bevágnak egyet, és akkor fordul a kocka. Nem így lett, de ebben azért sok minden más tényező is közrejátszott. Azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy a spanyol csapat játékosai ennyivel jobbak egyénileg, és Guardiola képességeit kritizálni is dőreség lenne. Hogy Ribéryék miért nem tudták mégsem azt nyújtani, amire képesek, annak elsősorban lelki, motivációs okai lehetnek. Az akarati tényezők és nagy adag mák. Először is: a portugál bírót mintha a Real Madridnak találták volna ki. Nem is értem, hogy választhatták őt. Az első ítéletei teljesen elfogultak voltak a három portugált a kezdőjében szerepetető Reallal szemben. Ez aztán rendesen felhúzta Mandzsukicsékat. Ráadásul a Királyi Gárda megint a semmiből talált egy gólt az elején, hiába támadott a Bayern többet, hiába uralta a játékot. A második, szintén pontrúgásból kapott gól után is azt éreztem: a bajorok még mindig képesek a visszatérésre. Egyszerűen nem volt szerencséjük. Ha ők is képesek lettek volna találni egy gólt, bármiféle véletlen folytán, valószínűleg átbillent volna a motivációjuk. A Real Madrid gyilkos kontrájánál én egy olyan frusztrációt éreztem már a vörös mezesekben, amit nem a képességek, hanem a szerencse hiánya okoz. A villámgyors visszatámadásra sokan bántóan el sem indultak hátra, aki meg igen, azt is csak poroszkált. Még így is könnyen kimaradhatott volna a helyzet, kevés hiányzott a leshez és a védéshez is. De hát bement, mint ahogy szinte minden döntő pillanatban a fehéreknek kedvezett a szerencse.  

Van egy dolog, amiben a Real Madrid a legjobb a világon. Ez pedig az arrogancia. Cristiano Ronaldo eklatáns példája ennek, elég csak ránézni. Amellett, hogy kiváló játékos, olyan attitűdje van, ami felhúzza az ellenfeleit, így még nehezebb ellene játszani, mert az embert erősen befolyásolja a szenvedélye. Nehéz hideg fejjel megközelíteni őt, ez pedig együtt már túl sok. Ráadásul Ronaldo nincs egyedül a féktelen arroganciájával. Pepe, Ramos ugyanezt megteszik hátul, rendkívül dörzsöltek, alattomosak és mocskosak, hangsúlyozom, amellett, hogy kiváló képességekkel megáldott játékosok. Még Carvajal is, akinek pedig ott van a hátsóján a tojáshéj, úgy ment neki a labdát "védve" Riberynek, mintha fel akarná öklelni, majd rögtön a kontakt után hanyatt vágta magát. A portugál bíró meg persze bevette. Az olyan idegbetegek, mint Mandzsukics és Ribery meg felvették a kesztyűt. Tény, hogy a Real-játékosok dobálták magukat, de hát ehhez mondjuk az is kellett, hogy mondjuk a horvát dorgálóan odacsapjon nekik. Az, hogy ki ütött először, már senki sem tudja. Láthattuk Ribery pofonját, amit Carvajalnak kevert le, simán pirosat ért, de csak nem gondolja senki, hogy ennek nem volt előzménye? Volt, kisezer, csak azt nem vette a kamera vagy nem lassították vissza. Hogy a bírók közben mit néztek, azt nem tudom, de hát egy ilyen meccsen nincs könnyű dolguk. Mindenesetre ebből a csihi-puhiból annak ellenére a Real Madrid jött ki jobban, hogy Dantét igazából ki kellett volna állítani, olyan brutálisan lépte le Ronaldót, és Riberynek is járt volna a piros, ez kétségtelen. Mégis azt mondom: ha nem ez a portugál bíró vezeti a meccset, a Real akár ki is eshetett volna.

A második félidőben a Bayern München megmutatta, hogy nagyon erős csapat, de szerencsétlen. Guardiola rendesen összekapta őket, a Real Madrid meg már tartalékolt.  Itt is megmutatkozott, mekkora szerepe van a lelki, akarati tényezőknek: mivel a továbbjutás már zsebben volt, a Real visszavett, a München játékosai meg gépiesen, de fásultan tették a dolgukat. Így aztán unalmas lett a meccs, és kevesebb lett a gólhelyzet. A München így elkerülhette a katasztrófát, és csak így. Ha a bajorok továbbra is eszetlenül és esélytelenül próbáltak volna gólokat lőni, ezzel magas hőfokon tartják a Realt is, és még jobban beleszaladtak volna a késbe, talán 1-5, 1-6, 2-8 is lehetett volna a vége. Okosan belátták, hogy jobb, ha óvatosabbak, így elkerülhetik a még nagyobb kudarcot. 

Hogy a végén mégis a Real szerzett negyedik gólt, és nem a Bayern München szépített, már megint szerencse dolga. Nem volt benne a játék képében, hogy vendég gólnak kell lennie, erre jó példa az a Coentrao - Ronaldo bénázás, amit pár perccel korábban hajtottak végre nagy helyzetben. Teljesen tompák voltak már ők is, minden eldőlt már régen.

A konklúzió, hogy az 5-0-s különbség elsősorban a nagy szerencsének köszönhető, a Real pont akkor találkozott a Bayernnel, amikor ez a tragédia a véletlenek sorozatának köszönhetően megtörténhetett. Ettől persze a továbbjutás teljesen jogos, és a németeknek is el kell gondolkodniuk azon, hogyan menedzselnek végig egy teljes szezont. Egészen egyszerűen "túlnyerték" magukat, ez pedig ilyen szinten olyan motivációs problémákhoz vezethet, amik elegendőek egy nagy vereséghez, ha a szerencse sem áll melletted. Valaki írta: ha tízszer játsszák le ezt a párharcot, tízszer a Bayern veszít. Hát, egy túróst! Több olyan pontja volt a szezonnak, amikor pont a fordítottja jött volna ki. A Bayern München abban biztosan felülmúlja a Realt, hogy több jó játékosa van, abban meg a Real jobb, hogy Ronaldo és Bale szintű szuperklasszis nincs a németek keretében. ( Sem. ) A legfontosabb különbség szerintem is az, hogy a Real Madrid még óriási harcban van a bajnoki címért, míg a Bayern már nem, így most élesebbek, szerencsésebbek, hatékonyabbak voltak.

Egyszer, egy nyáron fejembe vettem, hogy ha már ott az a szép tó, igazán pólózhatnánk egyet. A kapu elhelyezése kisebb nehézséget okozott, de közel sem akkorát, mint maga a játék. A lábunk nem ért le, mint a vízilabda hőskorában (?) néhány sekélyebb medencében, csere nem volt, a part is messze, ráadásul a "kapu" négy darab flakon volt, zsinórral és kővel kibalanszírozva, szóval kapaszkodni maximum a labdába lehetett. A felszínen maradás élet-halál harc volt, pláne azt figyelembe véve, hogy a labdáért olykor öldöklő küzdelem zajlott. Élvezeti értékről nem beszélhettünk, a dobásaink teljesen erőtlenek voltak, olyan fáradtak voltunk a folyamatos lubickolástól. 

Oké, nem lehet mindenkinek olyan erőnléte, mint Kásásnak, de hát éppen ez az. A vízilabda játszhatatlan és élvezhetetlen sportág. Mielőtt még a nyájas olvasó piros-fehér-zöld szívéhez kapna, azért javaslom neki, egyszer próbálja ki ezt a borzalmat. Egy sport akkor jó, ha bárkinek élvezhető a játszása, ettől általánosan népszerű, űzhető. 

Először is nagyon kevés helyen lehet vízilabdázni. Nem vagyunk trópusi ország, az egyetlen tóra emlékeztető valami meg olyan sekély, hogy ott klasszikus, úszkálós vízipólót én nem nagyon láttam, pedig kurvára 10 millió Benedek országa vagyunk. A medencehelyzet olyan, amilyen, inkább ne menjünk bele, azaz mennénk mi, ha olyan sok lenne. De ha van is, nehezen jön össze annyi ember, aki lazán lenyom egy vízilabda meccset. Nem ecsetelem tovább, milyen nehéz is ezt egyáltalán bármilyen szinten űzni, beszéljünk inkább arról, milyen nézni.

A magyar ember olyan, hogy nagyon szereti a sikereket, és nagyon nem szereti a kudarcokat. Végletes. Pólóban többnyire sikeresek vagyunk, azaz EB-t, VB-t, olimpiát nyerünk viszonylag sűrűn. De. Ezek világversenyek, nem hetente rendezik őket. A kicsit sűrűbben rendezett bajnoki vagy európai kupameccsekről már jóval kevesebbet hallani. Pedig ha jók vagyunk, nyilván ott is jók vagyunk. Vagy nem? Az utóbbi két évtizedben kétszer nyert magyar csapat Bajnokok Ligáját, pedig hát ugye ilyesmit évente rendeznek. Igaz, hogy a külföldi győztesek között több alkalommal játszottak magyarok, de hát ugye mégis csak a vízilabda hazájában vagyunk, mi a francért nincs itt egy, kettő, több rendes csapat?!

Azért, mert pénz erre sincs. Micsoda igazságtalanság!? A szemét focisták meg mennyit kapnak! Na, itt van a kutya elásva. Ez a fránya piacgazdaság ugyanis már csak ilyen. Pénzt abba ölnek, amibe érdemes. A kiváló pólóba érdemes? Nem. A szar fociba meg igen? Így van. Nem tetszik, de hát ez van. Az van, hogy a vízipóló annak ellenére sem igazán népszerű sportág, hogy olyan jó benne a magyar. Az van, hogy kevesen játsszák, nem úgy, mint a focit vagy a teniszt,  amik még egy amatőrnek is könnyedén okoznak boldog perceket, akármilyen szarok is bennük. A magyarokat a vízilabda sikerek érdeklik, de csak a nagy nemzetközi sikerek. A többit leszarják. Egy átlag magyar még klubokat sem ismer itthon, kivéve persze azt a pár várost, ahol van első osztályú csapat ( Eger pl. ) Most őszintén! Hány vízipólóst ismer??? Kik a mostani válogatottak? Na, ugye! A póló már csak ilyen, azért nem ismerjük, mert a helyén van. A sokadik fontosságú sportág, még nálunk is, nemhogy máshol, külföldön. A világ jelentős részében azt se tudják, mi fán terem, és még annyit sem értenek a zavaros víz zavaros szabályairól, mint mi. Tényleg, mi értjük? Lófaszt, csak szeretjük, mert jók vagyunk benne. De most komolyan? Ki vágja, mi számít szabálytalannak vagy mi nem? Ölik egymást, és egyszer csak kiállítás. Senki se tudja, miért.

Mégis mindenki sápítozva beszél arról, hogy ezek a semmire kellő focisták bezzeg milyen jól keresnek, aztán meg falábú az összes. Adjuk a pénzt inkább a drága, aranyos, kedves vízipólósoknak. Ha ez tényleg megtörténne, ha az OSC III minden játékosa is annyit kapna, mint mondjuk Böde, az mivel lenne jobb nekünk??? Úgyse mennénk el megnézni. :) Egyáltalán ki a fene jár vízilabda meccset nézni? A minap a Szolnok-Eger OB1-es rangadón 800-an voltak, pedig ugye elvileg kibaszott magas színvonalú szuper vízilabdás fiúk csapkodták egymást meg a vizet. Félre értés ne essék: minden elismerésem az övék! Sokkal nagyobb sportemberek, mint a focistáink. Ettől azonban még nem elég érdekesek. A többi OB1-es meccsen általában 100 néző van beírva, gondolom nagy jóindulattal. Ezzel szemben a helyzet az, hogy Mucsaröcsögén meg Bivalybasznádon is vannak ugyanennyien vagy még többen egy megye hatos focimeccsen. Hülyék ezek??? Mi a fenét néznek rajta? A franc se tudja, de a magyar már csak ilyen. Inkább megnézi a kutyaütő focistákat mint a remekelő vízipólósokat. És ez van a tévében is .Egy magyar bajnoki meccsnek még mindig van reklámértéke, tülekednek érte a sportcsatornák, bezzeg a vízipóló... Hát, sajnálom, de nem nézik.  Azt igen, ha lenyomjuk a szerbeket vagy a horvátokat az olimpián, persze. De ez egy nagy átbaszás! Attól még ez a sportág nem sokakat érdekel. Megnéznének egy jó olasz, szerb, horvát vízilada bajnokit? Nem. Mert nem magyarok, és nem jó a sport, amit játszanak. A foci, a kosárlabda vagy a kézilabda - ha magas színvonalú - esetleg nézhető, élvezhető. A póló még így sem. Ezt tudomásul kell venni, és nem sopánkodni azon, hogy bezzeg a focisták!

Amiről egyébként azért nem tudok sokat mondani, mert már jó ideje nem nézem én sem. A magyar foci rosszabb, mint a magyar vízilabda. Ez utóbbit csak nem értem, az előbbit azonban igen, és éppen ezért utálom. A magyar vízilabda bajnokik semmivel nem rosszabbak, mint az olaszok, ugyanez fociban? Hahaha. DE, és így nagy betűvel. DE ezzel nincs mindenki így. A magyar bajnoki meccseket nemcsak nézik, DE a legtöbb esetben többen nézik, mint a nívós külföldi bajnokságokat. Senki sem vitatja, hogy mondjuk egy Espanyol-Betis meccsen százszor magasabb a színvonal, mint egy Kecskemét-Pápán, és mégis. Ilyenek vagyunk. Nem hagy el minket a remény. Meg hát azért mégis csak a mi fiunk rokonának a haverja szaladgál ott. 

A ténylegesen lehangoló adatok, a csökkenő nézőszám ellenére azért érdemes megnézni, hány labdarúgó meccset rendeznek hetente magyar földön, hány ember sportol ezeken a meccseken, plusz hányan játszanak még haveri alapon, tornatermekben, a grundon, mikor hol, mikor hol lehet. Sokan. Nagyon sokan. Olyat már sokat hallottam, hogy a magyar foci rossz, de olyat keveset, hogy a foci rossz sport. És hányan vízilabdáznak vajon hetente? Akár versenyszerűen, akár hobbiszinten? Hm? A tizede? A százada? Az ezrede??? 

Nos, ezt figyelembe véve mondjon mindenki véleményt, mikor a két sportot összehasonlítja. A vízilabda csak egy a sok ( kihaló félben lévő? ) sport közül, amit örülhetünk, hogy nem vesznek ki hamarosan az olimpiáról. Igazságtalan lenne? Biztosan? Mi tutira sajnálnánk, de csak azért, mert azon kevés sportok egyike, amiben jók vagyunk. Mármint a kis számú elitünk jó benne. Mert az átlag magyar éppen olyan béna vízipólós, mint a brazil vagy a koreai, higgyék el nekem, én is kurvára magyar vagyok és kurvára átlagos.

És itt, el lehet gondolkodni azon is, vajon mennyire vagyunk mi jó sportnemzet? A fociban olyanok vagyunk, amilyenek, a világversenyekre nem nagyon jutunk ki. Mondjuk ezzel a 200 tagország közül még van ezzel vagy 160, de mi abban a 40-ben szeretnénk lenni, aki azért rendszeresen kijut, naná. Az meg már mindegy is, hogy a vízipólóban hány ország közül is vagyunk a legjobbak: a világ nagy részében ez a sport nem is létezik, de komolyan venni biztosan nem lehet. Akkor miben vagyunk még jók? Hokiban? Baszki, alulról előrébb vagyunk, mint felülről, akárhogy is hívják az osztályunkat.  "Divízió 1-es világbajnoki bronzérmes a magyar hokicsapat!"  Mi van, vazeg??? :)  A hoki válogatottról csak annyit, hogy az A csoportos élcsapatoktól, ha azok egyszer a büdös életben rendesen állnának ki ( oroszok, svédek, kanadaiak), MINDEN ÁLDOTT meccsen egy hollandiai 8-1-gyel felérő apokalipszis lenne a végeredmény. Ezeknek az országoknak a Zs válogatottja ellen se nagyon van esélyünk, éppúgy, mint vízipólóban ellenünk, mondjuk a kissé nagyobb, némivel több lakosú, tengerrel is bőségesen rendelkező Brazíliának . 

Na, ez a hoki. De nézzük inkább az olimpiát! Kajak-kenu, vívás, öttusa... Ön mikor űzte utoljára ezeket a sportokat? Mondom: örüljünk, hogy ezek még egyáltalán léteznek, annyira érdektelen sportok már világszerte. Nem véletlenül kapkodják le a hasonlókat az olimpiák kínálatáról. A vízilabda egyelőre még megúszta, de szerintem éppen amiatt, hogy az úszás tuti biztos, így elfér mellettük néhány labdás úszó igazán. Nos, ami az úszást illeti, az talán az egyik legjobb sikersportunk. Ezek szerint rengeteg uszodánk van, nagyon sok gyerek tud úszni járni, és a magyarok nagy része kiváló úszó! Vagy csak egyszerű elitnevelés zajlik? Sok jó úszónk van valójában vagy csak egy-két kiemelkedő egyéniség? Ezen is érdemes elgondolkodni.

Szóval a focit és a pólót nem igazán lehet egy lapon emlegetni,de már csak nézőpont kérdése is, hogy miért nem. Fanyalogni, na azt nem lehet. A dolgok maguktól állnak így, ahogy, és ezen nem sokat változtatna semmilyen felső utasításra levezényelt súlypontáthelyezés. Jó foci kell vagy jó póló? Jó foci. Jó póló már van, mégse kell senkinek. Ha nem tetszik, hát nem tetszik, de ez van.

Végre nem akartak valami borzalmas címmel riogatni minket ( Computer szerelem és tsai ), ettől függetlenül nem kifejezetten nézőbarát a plakát, melyen az áll: A Nő, és az egyébként sem túl kívánatos férfi, Joaquin Phoenix néz ki ránk róla, ráadásul ( direkt ) szarul.

"A nő" sci-fi, legalábbis az elképzelt közeljövőben játszódik, de friss, aktuális problémával. Ettől még ez egy love story, meg attól is, hogy gyakorlatilag egy hús-vér ember meg egy operációs rendszer közti szerelemről szól.

Nem kell túlzottan okosnak lenni hozzá, hogy kb. 2 perc alatt levágjuk a sztorit. Mindenki nyomogatja a szar okostelefonját, otthon tablettel, laptoppal, PC-vel pötyög a nagyvilágnak, már ma sokan élnek virtuális ( szerelmi) életet. Innen már csak egy ( kurva nagy ) lépés, hogy az öntudatra ébredt Skynet leatomozza a Földet belezúgjunk egy szexi hanggal lihegő gépbe. Aztán meg fantasztikus fordulatokkal tűzdelt eseményvezetés után kiderül, ó, hát tessék legyen szíves igazi emberek társaságát, barátságát, szerelmét keresni, mert hát mégis csak emberek vónánk, vagy mi. Nagyon reméltem, hogy nem ( csak ennyi) lesz a tanulság, persze mi más is lehetett volna, de akkor is. A forgatókönyv egyébként Oscar jelölt, bármit is jelent ez.

A film főhőse nem nő, hanem férfi, ennyi erővel ez is lehetett volna a film címe, és akkor még a plakát sem képzavar. Nekem jobban tetszett volna, ha a filmben egyébként csak a hangjával szereplő Scarlet Johansson domborított volna a plakáton, na AZ lett volna csak a képzavar! Egyébként ez amúgy is egy (kép)zavaros film, mint általában a jövőből jövő lövő mozik valami megmagyarázhatatlan módon belegyömöszölnek valami retro elemet az eljövendő világképbe. Hirtelen most a Gattaca vagy a Looper jut az eszembe, de hát ezt látjuk itt is: az egyébként csinosra rajzolt nagyvárosban olyan nyakig gombolt gatyákban mászkálnak a főhősök, hogy máris összeugranak a heréim. Még pár szó a világról, mely egyszerre színes és nyomasztó, ügyes húzás volt úgy szürkévé tenni a jövőt, hogy tkp. komplett színorgiát vetettek a filmvászonra. Plusz egy Oscar jelölés a design-nak.

Várható volt, hogy a smink nem kap Oscart, a jövőben ugyanis csak a világ színes, az emberek olyan szürkék, mint Joaquin Phoenix vagy Amy Adams arca, persze ez is rohadtul szájbarágós, de hát ilyen a szegény ember művészfilmje, el kell adni azt a pár ezer mozijegyet Texasban is. Külön bravúr, hogy a csajom szerint Amy ronda, hát ízlések és pofonok, napjaink egyik legtúlértékeltebb legfoglalkoztatottabb színésznője szokott jól kinézni is némi vakolattal. Mivel valószínűleg pont azt akarták elérni, hogy az unatkozó harmincas nők se lássák őt szépnek, végül is mondhatni, elérték a céljukat.

Kicsit csapongok, térjünk vissza hát a sztorira. Nem túl bonyolult: van egy kocka fickó, kap egy új kütyüt, ami egy intelligens oprendszer. Olyan intelligens, hogy képes szeretni. A hangja a tényleg dögös orgánumú S.Johansson kisasszony, kíváncsian várom, Détár Enikő megkapja-e a blue-ray kiadásra a szinkron lehetőségét. Szóval a "főhősök" egymásba szeretnek, van szex, vita, harmadik ( második??? ) személy, minden, ami egy kapcsolathoz kell vagy sem. Közben a szomszéd lány ( asszony ) is szakít, így aztán minden sodor minket az elkerülhetetlennek látszó végkifejlet felé.

Ami miatt ezt a filmet jelölték szerintem Oscarra, annak két fontos okát találtam. Az egyik az egyébként nem túl bonyolult, korábban már vázolt társadalmi elidegenedés, miszerint lassan, de biztosan, és inkább gyorsan beleszeretünk a headsetünkbe, a másik meg azoknak a finom, elegáns megoldásoknak a sora, amik ember és egy EGYSZERŰ GÉÉÉP! szerelmét hivatottak érzékeltetni. Adam Spiegel Spike Jones sokat tanulhatott exétől, Sofia Coppolától, legalábbis hasonló érzékenységgel zongorázza végig a futamot, mint Sofia tette az Elveszett jelentésben. Sok a hasonló vonás amúgy is, most tényleg csak legyen elég S. Johansson személye, illetve annak a hiánya. ( Mondom, hogy tiszta képzavar az egész. :) )

Nem mintha releváns lenne, hangsúlyozom újra, de a zenét mindkét lehetséges módon Oscarra jelölték, értelemszerűen a rendező igyekezett két olyan színészt találni a szerepre, akinek van némi köze a zenéhez. Ha nem is sokat, de olykor muzsikával foglalkozik Joaquin Phoenix és Scarlett Johansson is, kettőjük duettje egyébként az egyik legjobb rész a filmben, szerintem. Az erős páros mellett egyébként kicsit furcsa a többi szereplő jelen(nem)léte. Az elhanyagolt háziasszonyt játszó Amy Adams különösen súlytalan, pláne, hogy a végén majd milyen szépen ráhajtja a fejecskéjét "Theodore" vállára.

Még egy picit hadd térjek vissza a zenére, ami nekem az egyik legfontosabb, ha egy filmről van szó. Jelölt az Oscarra ez a filmzene is, számomra egyébként észrevehetetlen volt, nem tudom, ez most jót jelent vagy sem. Elég érzéketlen vagyok, meg férfi is, túl finom volt ez nekem.

És egyébként az egész film az. Meg mertem volna esküdni, hogy nő rendezte, aztán meg mégsem. Olyan érzésem volt, hogy művészfilmen ülök, és mégsem. Jó film? Szerintem nem. Kiszámítható, sablonos, csak helyenként jópofa, egyébként nyomasztó zsebfilozofálás. Párkapcsolati fejlődéstörténet, némi, nagyon minimális aktualizálással, visszafogott, színes-szürke, szagtalan módon. A finomság nem éteri, a katarzis erőtlen, sőt egyáltalán nincsen, a rendező elveszett a digitális betondzsungelben.

Ó, és igen, a legerősebb kép, amire emlékszem a filmből: May Lindström jelenete terhesen, meztelenül, alul semmi szőr. De biztosan bennem van a hiba, egy érzéketlen tuskó vagyok.

Kedvelem Tarantino-t, pláne amióta Morricone zenéit gyakran használja a filmjeiben. Ideálisnak tűnt, hogy a kultrendező westernbe vágja a fejszéjét, és evidensnek, hogy használja majd az isteni Ennio dallamait.

E tekintetben nem csalódtam a filmben, se más tekintetben, de ezúttal elmaradt a „váú”. Sok filmet láttam már, volt, ami elsőre nem tetszett, de már akkor is éreztem, hogy a hiba az én készülékemben van. Nem minden pillanat alkalmas egy komoly, összetett művészi élmény befogadására – ha annyira nem tetszik, nem biztos, hogy a film hibája. Hogy ez, vagy más az oka az elmaradt „váú”-nak, azt nem tudom, a lényeg az, hogy sok minden eszembe jutott a film nézése közben, meg utána is.

A kezdés ígéretes volt, a Bacalov „ Django” dallama megalapozta a hangulatot. A fényképezés végig nagyszerű volt, de ez elvárható, általában a Vadnyugat azért geci jól néz ki, a táj, az arcok, az egész mitológia legendás, csak elbaszni lehet.  Ezzel végig nincs probléma, ahogy a zenével sem, ami – bár nem eredeti – jól válogatott.

Ez az egész remixelés egyébként Tarantino legfőbb ismérve, talán éppen emiatt nem kapott ( kaphatott ) még Oscart, a DJ nem zenész, ugyebár. Szerintem meg ügyes, nyilvánvalóan lopja az ötleteit, de hát a fenébe már, mindenki lopik, csak legfeljebb nem vallja be, vagy nem ennyire nyilvánvalóan teszi, ha meg igen, a szavazók jól el is fordulnak tőle. De talán egyszer kihal az Akadémia őskonzervatív része, nem élhet mindenki 200 évig, mint Clint Eastwood nagyanyja vagy Gábor Zsazsa. Szóval, ami a remixelést illeti, nekem tetszik, meg a többi filmbuzinak is nyilván. Aki meg nem ismeri fel a régi filmjeleneteket, annak úgyis mindegy, nem tudja, hogy itt kérem szépen újraértelmezés folyik.

Meg vér. Töménytelen. Tarantino-tól már ezt is megszoktuk, de nekem most egy kicsit sok volt a gusztustalan, émelyítő és gyomorforgató részletezés, persze, meg lehet magyarázni, meg minden, de akkor is.  Most így éreztem.

A színészi játék nagyjából a szokott színvonalat hozza, jelentsen ez bármit. Jamie Foxxnak óriási lehetőség ez, élt is vele, bár alakítása meglehetősen sablonos volt, és igen, már sokadjára azt a bizonyos váratlan, kiszámíthatatlan valamit hiányoltam tőle is, ami az egész moziból hiányzik, tudom, unalmas, de ez van, mondom én. Leonardo Di Caprio is pontosan olyan tehetséges, mint eddig, gonoszként is kurva jó, az meg más kérdés, hogy továbbra sem tud olyan extrát nyújtani, ami miatt sikerülne már végre előrelépnie. A legnagyobb csalódás nekem Christoph Waltz copycat alakítása volt, szerintem ugyanazt a figurát hozta, mint a Becstelen Brigantykban. Még akkor is, ha momentán most nem volt gonosz, és úgy nézett ki, mint egy vadnyugati Mikulás, de a manírok, a dumák, és egyáltalán az egész attitűd ( hehe ) kísértetiesen emlékeztetett a művelt nácira. Samuel L. Jacksont inkább hagyjuk, ahogy nem is érdemes szót vesztegetni a női (fő)szereplő, Kerry Washington alakítására sem. Don Johnson mondjuk fasza volt, de lehetett érezni, hogy bárki is lesz Big Daddy, annak jól áll majd. ( Nem tudom biztosan, de talán Kevin Costner és/vagy Kurt Russell is ezt a szerepet dobta vissza. )

A forgatókönyv, amiért Tarantino-t most is Oscarra jelölték, természetesen faja, Quentin barátunk tényleg ehhez ért a legjobban. A dialógusok jók, a fordulatok tipikusak és végig kiszámíthatóak, de manapság már mindenki amatőr filmmatematikus, mint én is, naná, hogy bezzeg, mi tudtuk! Ettől függetlenül nekem tetszett, hogy jó a történet, fogyasztható és fordulatos, nem volt lassú, nem volt sok.  De … váratlan se. Ujjgyakorlat.

A rendezés, vagy a fene se tudja, minek a hibája viszont nálam annak a feszültségnek az elmaradása, ami a BB-ban annyira nagyon jól fel volt fűzve. Óriási ziccer lett volna itt hasonlóan feszült helyzeteket teremteni, ez vagy nem volt cél, vagy nem sikerült. Sajnálom, mert ettől vártam volna azt a pillanatot, ami máig hiányzik nekem ebből a filmből. Volt egy-két művészi, poétikus jelenet, de túlburjánzott rajtuk az erőszak és a humor. Igen, a humor, amiből lehet sok, főleg, ha erőltetett. Nem igazán sikerült eldöntenem, mi ez, vígjáték vagy dráma, és ez nem volt jól mixelve, mert igazából egyiknek se jó. A helyes arányt ’baszottul nehéz eltalálni, és pont Tarantino volt az, akinek ez korábban annyiszor sikerült.

Összességében tehát mégis csak pici csalódásnak érzem a Django-t, sokat vártam, és nem kaptam meg mindent. Pedig ezúttal is kerültem az előzetes terepfelmérést, jóformán semmit nem tudtam a filmről. Pozitív hozadéka az egésznek, hogy végre rendes minőségben megvan az Un Monumento című Morricone szerzemény, amit valahol elkavartam, de nagy kár, hogy számomra ez a legnagyobb pozitívum, amit el tudok mondani erről a filmről.

Rúzsa Magdit mindig is nagyon túlértékelt énekesnőnek tartottam, és ahogy telnek az évek, ezt a meggyőződésemet egyre inkább megalapozottnak látom.

A Megasztárban feltűnt tehetségek közül őt kiemelni éppen annyira dőreség, mint a hajlítások mögé bújó Caramelt, ezer bocs', nem tudom, pontosan hogyan kell leírni Molnár Fecó művésznevét pontosan. Egy művész szavatosságát a saját erőből elért sikerek bizonyítják a legjobban, és az, amit Magdi anyus elért a győzelme után, az édeskevés. Nekem most senki se jöjjön az eurovíziós szereplésével, mert az ott előadott Aprócska blues-ra se emlékszik senki se, stílusát tekintve is olyan avítt, ami már a ma harmincasoknak is naftalinszagú. A helyezéséről meg végképp ne essen szó, a verseny ugyanis teljesen komolytalan, legalábbis zenei értelemben biztosan.

Amit mindenki hall, ha egyszer Rúzsa Magdiba botlik, az az elképesztő orrhang. Ha mindezt fantasztikus zeneiség vagy szöveg harsogná túl, még azt mondom, elmenne szexepilnek, bár a nemzetközi popporondon egy csúnyácska lányt ilyen durván nazális hanggal nem hogy labdába nem engednék rúgni, de tekegolyóba se. Azt elismerem, hogy voltak jó momentumai a tehetségkutató során, de azt aligha gondolta bárki is, hogy majd egész életében az Ederlezit fogja nyomni vagy egy jól bejáratott Máté Péter slágert. "Találd meg Önmagadat!" - hangzik el olyan sokszor útravalóul a műsorokban,  aztán, hogy mi az, amit az adott delikvens talál, az már erősen változó.

Amit Rúzsa Magdi önálló karrierként művel, az maga a káosz, próbálkozott ő már mindennel,sanzontól a blues-ig, mulatós szintipoptól a rockig. A mai napig nem volt ahhoz hasonló "váú" pillanata, mint a Megasztárban többször is, de annál siralmasabb, milyen alacsony színvonalt tud megütni önálló produkcióiban.

A "Gábriel" lófaszra csak annyiban térnék ki, hogy a fent részletezett orrhangot bármikor le lehetne cserélni Harangozó Terire vagy szegény Mary Zsuzsira, ha még élne, stílusban, szövegben, egyáltalán hangulatban a balázspali féle sirályoksírnakminténnel maximálisan egyenértékű nóta.

Na, de itt van ez a Ná-ná-ná. Mi a fasz van? Nananá??? Ez már a Magna Cum Laude-nak se jött be, szövegírói körökben szegénységi bizonyítvány, ha refrénnek csak ennyi futja. Értem én, a hülye parasztoknak ennyi pont elég, részegen nem kell annyit gondolkodni a szövegen, de akkor meg mire ez a fene nagy "igényesség"?  Mert a szöveg szar, a dallam gagyi, a hangszerelés ötlettelen, semmi eredetiség nincs az egész számban. Ami eredeti, az Magdi orrhangja.

Nagyon sajnálom ezt a nőt, mert tényleg több van benne, talán érdemes lenne egy orrszívó porszívót venni a TeleShop-ban, vagy valamilyen barterműtéttel helyrehozni, amit a Teremtő így elcseszett. De mindenek előtt egy rendes menedzser kellene ennek a lánynak, aki helyes útra tereli, ha egyáltalán létezik ilyesmi a számára.

Olyan ez, mint Tóth Vera kövérsége: lemoshatatlan bélyeg, szalonnából itt nem lesz Adele. És Rúzsa sincsen tövis nélkül, ebben az országban egészen biztosan nem.

Világéletemben utáltam a pizzát, és a haverom által nemrég vásárolt szivacs állagú büdös paca kifelé menet megy is a kukába. Nem mondom, hogy nem ettem még belőle jóízűen, de a legritkább esetben fordul elő, hogy pénzt fizetek ilyesmiért, és lám, még akkor se eszem belőle, ha momentán nem került nekem semmibe. Semmi bajom az olaszokkal, de amikor nemrég Milánóban jártam, akkor is inkább valami penneféleséget választottam. Hogy mi a bajom vele, azt nem tudom, a tortaalapot se szeretem meg a piskótát, és a cukorral átitatott paradicsomlétől is behányok. Olyan érzésem van, amikor pizzát eszem, mintha egy farostlemezt kellene lenyomnom a torkomon némi feltéttel.

Mindennek a legalja azonban a mirelit pizza. Értem én, hogy óccsó, de hát ennyi erővel melegített sarat is nyomhatnánk a gyomorunkba. Nem tudom, mire fel ez a pizzamajszolás, szerintem még csak nem is olaszmajmolás, mert nekik a pofájuk leszakadna, mi mindent adnak el ezen a néven. Talán Amerika a hibás vagy Szaddam Husszein, ahogy tetszik.

A melegített pizzához hasonlóan szar a kihűlt is, pedig hoznak abból is rendesen, nem is beszélve azokról, akik már eleve nyersek. Jó, vissza lehet küldeni, de hát az ember azért rendel ilyesmit, mer' éhes, a kurva anyjukért hozzák ki még később. Ja, és mi a fene kerül ebben a szarban ennyibe??? Tegnap valami 1600 forint volt a pizza, de még csak nem is laktató.

Persze, ízlések és pofonok, tudom én. De akkor inkább már egy pofon.