Ez már több, mint a közepe, ez a B oldal, barátom. Elértünk idáig, ez már elvehetetlen. Ha voltak is célok, emlékük szertefoszlott, lila ködbe burkolózik a kémiaszertár sárgás-barnás fala előtt.
Aki komformista, kámforista. Minden elv, mi fontos volt, könnyedén, emlék nélkül illan el, felidézhetetlenül, megismételhetetlenül. Kapkodnék a vízben, kapaszkodni a semmibe, kezeim közül kifolynak a cseppek. Hamar feladom, nincs értelme erőlködni. Hogy kimentenek-e, vagy észrevétlenül süllyedek a mélybe, nem rajtam múlik.
Nyomot hagyni. Időlegeset. Tartós nyomot. Váteszként látni, törekedni rá, tudni, hogy jó vagy, nem törődve, hogy csak 32, de biztosan állítva, hogy "én egész népemet fogom taní-tani."
Nem, nem, azt nem. Ott, a peronon, a sínek között botorkálva ez már nem számított. Megnyugvásra várt a költő, beletörődést - vagy szabadulást a jelen rabságától. Tart, amíg tart, utánam a vízözön. Minden más mindegy már.
Csak süssön a nap. Csak ne korogjon a gyomor. Csak mosolyogjon rád vissza az ismerős arc. Csak csináld tovább. Csak húzd az igát. Amíg bírod. Belesimulsz, hozzásúrlódsz. Mész tovább.
Aztán majdcsak jön a vonat.
Feladjuk-e a harcot?
2024.02.28. 09:43 Nino
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://nino.blog.hu/api/trackback/id/tr1918341467
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
