Kedvelem Tarantino-t, pláne amióta Morricone zenéit gyakran használja a filmjeiben. Ideálisnak tűnt, hogy a kultrendező westernbe vágja a fejszéjét, és evidensnek, hogy használja majd az isteni Ennio dallamait.
E tekintetben nem csalódtam a filmben, se más tekintetben, de ezúttal elmaradt a „váú”. Sok filmet láttam már, volt, ami elsőre nem tetszett, de már akkor is éreztem, hogy a hiba az én készülékemben van. Nem minden pillanat alkalmas egy komoly, összetett művészi élmény befogadására – ha annyira nem tetszik, nem biztos, hogy a film hibája. Hogy ez, vagy más az oka az elmaradt „váú”-nak, azt nem tudom, a lényeg az, hogy sok minden eszembe jutott a film nézése közben, meg utána is.
A kezdés ígéretes volt, a Bacalov „ Django” dallama megalapozta a hangulatot. A fényképezés végig nagyszerű volt, de ez elvárható, általában a Vadnyugat azért geci jól néz ki, a táj, az arcok, az egész mitológia legendás, csak elbaszni lehet. Ezzel végig nincs probléma, ahogy a zenével sem, ami – bár nem eredeti – jól válogatott.
Ez az egész remixelés egyébként Tarantino legfőbb ismérve, talán éppen emiatt nem kapott ( kaphatott ) még Oscart, a DJ nem zenész, ugyebár. Szerintem meg ügyes, nyilvánvalóan lopja az ötleteit, de hát a fenébe már, mindenki lopik, csak legfeljebb nem vallja be, vagy nem ennyire nyilvánvalóan teszi, ha meg igen, a szavazók jól el is fordulnak tőle. De talán egyszer kihal az Akadémia őskonzervatív része, nem élhet mindenki 200 évig, mint Clint Eastwood nagyanyja vagy Gábor Zsazsa. Szóval, ami a remixelést illeti, nekem tetszik, meg a többi filmbuzinak is nyilván. Aki meg nem ismeri fel a régi filmjeleneteket, annak úgyis mindegy, nem tudja, hogy itt kérem szépen újraértelmezés folyik.
Meg vér. Töménytelen. Tarantino-tól már ezt is megszoktuk, de nekem most egy kicsit sok volt a gusztustalan, émelyítő és gyomorforgató részletezés, persze, meg lehet magyarázni, meg minden, de akkor is. Most így éreztem.
A színészi játék nagyjából a szokott színvonalat hozza, jelentsen ez bármit. Jamie Foxxnak óriási lehetőség ez, élt is vele, bár alakítása meglehetősen sablonos volt, és igen, már sokadjára azt a bizonyos váratlan, kiszámíthatatlan valamit hiányoltam tőle is, ami az egész moziból hiányzik, tudom, unalmas, de ez van, mondom én. Leonardo Di Caprio is pontosan olyan tehetséges, mint eddig, gonoszként is kurva jó, az meg más kérdés, hogy továbbra sem tud olyan extrát nyújtani, ami miatt sikerülne már végre előrelépnie. A legnagyobb csalódás nekem Christoph Waltz copycat alakítása volt, szerintem ugyanazt a figurát hozta, mint a Becstelen Brigantykban. Még akkor is, ha momentán most nem volt gonosz, és úgy nézett ki, mint egy vadnyugati Mikulás, de a manírok, a dumák, és egyáltalán az egész attitűd ( hehe ) kísértetiesen emlékeztetett a művelt nácira. Samuel L. Jacksont inkább hagyjuk, ahogy nem is érdemes szót vesztegetni a női (fő)szereplő, Kerry Washington alakítására sem. Don Johnson mondjuk fasza volt, de lehetett érezni, hogy bárki is lesz Big Daddy, annak jól áll majd. ( Nem tudom biztosan, de talán Kevin Costner és/vagy Kurt Russell is ezt a szerepet dobta vissza. )
A forgatókönyv, amiért Tarantino-t most is Oscarra jelölték, természetesen faja, Quentin barátunk tényleg ehhez ért a legjobban. A dialógusok jók, a fordulatok tipikusak és végig kiszámíthatóak, de manapság már mindenki amatőr filmmatematikus, mint én is, naná, hogy bezzeg, mi tudtuk! Ettől függetlenül nekem tetszett, hogy jó a történet, fogyasztható és fordulatos, nem volt lassú, nem volt sok. De … váratlan se. Ujjgyakorlat.
A rendezés, vagy a fene se tudja, minek a hibája viszont nálam annak a feszültségnek az elmaradása, ami a BB-ban annyira nagyon jól fel volt fűzve. Óriási ziccer lett volna itt hasonlóan feszült helyzeteket teremteni, ez vagy nem volt cél, vagy nem sikerült. Sajnálom, mert ettől vártam volna azt a pillanatot, ami máig hiányzik nekem ebből a filmből. Volt egy-két művészi, poétikus jelenet, de túlburjánzott rajtuk az erőszak és a humor. Igen, a humor, amiből lehet sok, főleg, ha erőltetett. Nem igazán sikerült eldöntenem, mi ez, vígjáték vagy dráma, és ez nem volt jól mixelve, mert igazából egyiknek se jó. A helyes arányt ’baszottul nehéz eltalálni, és pont Tarantino volt az, akinek ez korábban annyiszor sikerült.
Összességében tehát mégis csak pici csalódásnak érzem a Django-t, sokat vártam, és nem kaptam meg mindent. Pedig ezúttal is kerültem az előzetes terepfelmérést, jóformán semmit nem tudtam a filmről. Pozitív hozadéka az egésznek, hogy végre rendes minőségben megvan az Un Monumento című Morricone szerzemény, amit valahol elkavartam, de nagy kár, hogy számomra ez a legnagyobb pozitívum, amit el tudok mondani erről a filmről.
