Furcsa érzés volt meglett férfiként öklömnyi szorulással a torkomban ülni a moziban, és valahogy bent tartani a könnyeket úgy, hogy körülöttem minden nő hangosan bőgött. Idővel egyre szentimentálisabb lesz a férfinép is, akárki megmondhassa. Ez meg egy tökéletesen könnyeztető mozi, minden hatásvadász megoldással operál.
Egy jól ismert történetet új köntösbe öltöztetni, vagy leporolni sosem egyszerű dolog, de megvan az az előnye, hogy ha már egyszer ( kétszer, háromszor ) működött, majd talán negyedszer is működni fog. Kicsit az volt az érzésem ezt a filmet nézve, hogy Lady Gaga feltűnésekor valakiknek biztosan eszébe jutott, hogy ez az ő sztorija - meglehet, köztük volt az akkor még csak "üresfejű alsógatyamodellnek" beállított Bradley Cooper is. Ő nyúlt most hozzá a klasszikushoz, amit 42 éve vittek legutóbb sikerre, a korszak "Lady Gagájával" ( micsoda nyakaterkert és sértő megnevezés...), Barbra Streisanddal. Stefani Germanotta aka Lady Gaga korunk egyik ünnepelt popsztárja, és pontosan azt a típust képviseli, akire könnyen alkalmazható az 1976-os Streisand recept. Önmagát játszani így aztán mégsem akkora kihívás, még akkor is, ha színészként eddig nem jutott neki ekkora falat. A másik színészi teljesítmény azért komplikáltabb, de Bradley Coopernek (is) ujjgyakorlat : lecsúszott rocksztárt játszani, aki elcseszett élete utolsó villanásaként megtudja, mi az a boldogság, de csak azért, hogy rögtön elveszítse, és átörökítse önmagát a következő generációba. Közben "Csillag születik", azaz a rút kiskacsából hattyú lesz, ennek minden árnyoldalával.
Oké, nem túl bonyolult forgatókönyv, nem túl bonyolult karakterekkel, de hát Hollywoodról beszélünk, egy közönségfilmről, amely sokaknak készül, közérthetőnek kell lennie. A film így aztán kiszámítható, megállíthatatlanul halad a végkifejlet felé, és közben repkednek a könnycseppek.
Ez ugyanis egy szomorkás mű, bármit is vár tőle az ember, a vége sírás lesz. De annak tökéletes. Az ember imád sírni, főleg, ha szépen sírhat, itt pedig egy olyan love story-t kapunk, ahol csak be kell rúgni az illúziót, és az sodor magával. Coopernek nem sikerült elrontania ezt a receptet, jót főzött, a dolog működik. Még akkor is, ha rendkívül sematikus ez az egész, és blőd parafrázisokat puffogtatnak a szereplők. Nyilván ez egy duett, de azért vannak mellékszereplők, sajnos erre már kevesebb figyelem jutott, a kiegészítő karakterek meglehetősen fekete-fehérek. De robog a sztori, és nincs idő mindenki jellemére.
Egy kicsit a zenei alaphelyzetet nem értem, de Amerikában járunk, ahol a country népszerűsége ( ezek szerint ) töretlen, nyilván fontos volt a vidékre pozicionálni ezt a történetet. Alapvetően nem a stílussal van bajom, hanem a zeneszerzői teljesítménnyel, nekem ennek a zenés filmnek a leggyengébb pontja éppen a zene volt. Egyszerűen nem elég jók a dalok, hiába nyújt fantasztikusat Lady Gaga. Az ő hangjával és tehetségével még a Buli, buli is ütne. Ezzel szemben Bradley Cooper egyszerűen borzalmas, de legalább megvan a kontraszt, meg az érzés, hogy ennyire már ő se legyen már perfekt színész.
Szóval konkrétan egyetlen dallamot sem tudok felidézni ebből a műből, pedig a Shallow-t azért elég sokszor lejátszották, aztán meg mégse. Ettől még egészen megdöbbentően hatásos volt a muzsika a filmben, konkrétan a sírás kerülgetett ( van, aki nem is bírta nélküle ), olyan szép volt ez az egész képben és hangban egyszerre.
Szóval ez így rendben volt, de ettől még fenntartásokkal kell kezelni ezt a filmet. Hihetetlenül precíz és profi hatásvadászatról van szó, jó iparos munka, eléri a célját stb. stb., de nekem igenis ez kevés ahhoz, hogy ténylegesen maradandónak nevezzük. A hozzáadott tartalom nekem kevés, de már az is érdem, hogy ezt nem cseszték el, figyelembe véve, hogy Bradley Cooper először rendezett, Gaga pedig először játszott főszerepet.
